Aki végigkövette Nagy Bandó András eddigi pályafutását, annak nem árulunk el titkot,  népszerű humoristánk nem mindennapi állatbarát. Na és a KUTYA.... Ez az állatfaj nemcsak Bandó, hanem felesége, Juli, és lánya, Nagy Nati előtt is csupa nagybetűs fogalom.

Magyarország talán legfestőibb részén, a Mecsek völgyében megbúvó Orfűn húzódik meg Batyu birodalma. Na nem is akárhol.... Az álomszép környezetben áll az a meseház azzal a csodakerttel, ahol Batyu várja Bandóék hódolatát. Mert nem mindennapi dolga van ennek a vizslakomának! Bár ottjártunkkor vérig sértődötten leskelődött be a kertből a házba, látogatásunk végén csak kikönyörögte, hogy teljes jogú családtagként szabadon járjon - keljen az elvileg Bandóék birodalmának tekintett házban. A gazdiékat közben többször is az infarktus veszélyeztette. Na nem azért, mintha attól tartottak volna, hogy esetleg majd nagyítóval vizsgálgatva kutyaszőrt fognak találni. Inkább attól, hogy vajon Batyu kiheverte-e már a múltkori nem mindennapi esést az emeletre vezető falépcsőn, vagy újból drámai fejleményekre kell felkészülni. Batyu jött, látott és győzött.... Nem csak hogy feljutott, de kedvességével teljesen lehengerelte a ház urait. Ettől kezdve nem volt a világnak az a velős csontja, aminek kedvéért elmozdult volna Bandó lábától. Batyu ugyanis „apás”. Ha a GAZDI kedvenc hobbijának hódol, és a legújabb farönkből farag ki valami szépet, ezt csakis a kutya asszisztálásával teheti. Batyu akkor is lelkesen lohol András sarkában, ha kétlábú bálványa valami óriásit alkot.... Batyu izgatottan szimatol a levegőben, s egy tapodtat sem tágít. A gazdi ugyanis félelmetesen jól főz. Habár zseniális juhtúrós pogácsával Juli, a feleség lepett meg minket, ám a fotók alapján megállapítható: a házi állatkertnél, a két cicánál és Batyunál András főztje a sztár. A vizslakutya akkor a legboldogabb, amikor a gazdi az egyik specialitást, a halászlét készíti bográcsban. A bogrács egyik szélén a macska, a másikon a vizsla várják mozdulatlanul a végeredményt....

Hogy mit jelent Nagy Bandóék számára a KUTYA? Egy olyan társat, aki nem tud hazudni, mindig őszinte. Nincs olyan pillanata, amikor nem szereted, nem szeretheted. Batyu azt igényli, hogy állandóan András közelében legyen. Bandó szerint már lassan olyan kötődés alakul ki, mint a házasságban. A másik hiánya akkor derül ki igazán, ha nincs a közeledben.... Népszerű humoristánk nem is csinál titkot abból, hogy a kutya az ő antennájuk. Nem csak tökéletesen „vesz” minden információt, de a villámhárító szerepét is betölti. Amíg azért simogatják, hogy a gazdi rosszkedve miatt szomorú négylábú megnyugodjon, addig a kétlábú az, akinek teljesen normalizálódik a vérnyomása, és „helyére megy a pumpa”.

Bandóéknak egyébként Batyu a második vizslájuk. Nagyapjának, Csokinak az emléke még ma is könnyeket lop a gazdik szemébe. Aki kilenc évi hűséges szolgálat után egy kullancs csípése miatt távozott az örök vadászmezőkre. Bandóék egyébként a vizslára esküsznek. Hogy miért? András szerint: „A humorérzék hiánya betegség. Egy vizsla hiánya - fogyatékosság.” A család azt is hittel vallja: „Emberi kapcsolatainkon kívül és felül szükségünk van egy olyan kapcsolatra, mely eltér az emberi kapcsolatoktól, de mégis pont olyan, amilyennek az emberi kapcsolatoknak kellene lenniük.”

Orfűi látogatásunk során nemcsak azt tudhattuk meg, hogy Bandóék számára a vizsla A Kutya. Kiderült, hogy fajtatiszta jelleg ide, vagy oda, Bandóék szívverése ugyanúgy felgyorsul, ha egy kóbor kutyát látnak, mintha a CACIB győztes vizsla sétálna velük szemben. Ennek persze az lett az egyenes következménye, hogy a Bandó família teljes jogú tagja lett egy kivert négylábú is. Az már igazán nem Andrásékon múlt, hogy a német juhász jellegű keverék, Bojtár két év elteltével örökre elkódorgott. Hogy mi is történhetett vele? Valami olyasmi, amit Andrásék nem is akarnak megérteni. Mert az olyan emberek, akik a kutya szó alatt a „MINDENT” értik, nem is viszonyulhatnak másképp az ilyen történethez.

Nagy Bandó András:
BARANYA ÉS ÉN

"A pécsi utcákon ismerősként, barátként, haverként köszönnek rám sétálgató emberek, taxisok, eladók, pénztárosok, utcazenészek és koldusok. Kell ennél több? Be vagyok fogadva..."

Mindaddig, amíg nem kap az ember egy (fel)kérést, hogy próbálja meg összefoglalni, mi volt az oka élete egy (vagy több) döntésének, nem kerülgeti a választ, mert minden úgy természetes és normális, ahogy van, ahogy alakult, ahogy lett. A (fel)kérés azonban ösztökél, s arra inspirál, hogy megfogalmazzam a döntés filozófiáját, amit ugyan a döntés előtt is megtettem, megtettünk. A (fel)kérés ugyanis arra irányult, hogy mi (volt) az oka a Baranyába településünknek, annak, hogy egy sikeres budapesti lét (és karrier-építgetés) után Baranyát választottuk lakhelyül. Mondhatom akár alföldi embernek is magam, mégis inkább Tiszához és Maroshoz kötött, egyébként valóban alföldi hangulatú tájon született ember lennék, aki ugyan nem a rónaságot kapta szülőhelyül, mint Petőfi, de hozzá hasonló sík területek kerítették körbe az életét, jelentették az életterét. Igaz, Petőfi szerelmetes hangon ecsetelte a kevés szépséget, de sok izgalmat és élményt jelentő szülőföldjét, ám ezen vallomásait a teljes világ ismerete nélkül vetette papírra, és persze miért is ne szeretett (akart) volna olyan vallomásokat tenni, melyek kedvesek az ott élő alföldi emberek számára. (Itt és most rajtam a sor, megúszhatatlan a púderezés, miközben őszintétlen soha nem voltam, most sem szeretnék lenni.) Számomra addig volt MINDEN a Tisza-Maros háromszög (mely Trianon után megmaradt Torontál vármegye északi csücskéből), amíg ebben a MINDENben léteztem. Mint ahogy az a paraszti vályogház, melyben Deszken laktunk, ugyanígy MINDEN volt, a Teljesség, ahogy a kutyánk számára is elég a teljességhez a vacka, melyet megszokott, és sajátjának tudhat. Épp így a MINDENséget jelentette a Maros partján húzódó fűzfás, az árvizek után lehalászható kubik gödrökkel, a homokos fövennyel, s azokkal a barátokkal, akikkel ott időzhettünk egy-egy nyári hétvégén. Ez a MINDEN bővült ki számomra, amikor úttörőként táborozhattam a Balaton mellett (ott már valódi hegyeket látva és bejárva), Parádfürdőn, ahol már beleveszhettem az erdőkbe, s igazi nagy hegyeket csodálhattam meg. S ehhez jött Budapest, minden elképzelhetőt felülmúló méreteivel, a Dunával, s egy idő után a Dunakanyarral és környékével, szóval mindazzal, ami ugyan nem hiányzott az én MINDENemből, de csak azért nem, mert (még) nem láthattam, nem járhattam végig, s nem tapasztalhattam meg. Akkortájt éreztem meg először, hogy vonzalmam van az erdőhöz, a fákhoz, hogy igazi élményt az jelent számomra, ha rátekinthetek egy falura, a háztetőkre, s egy ismeretlen dimenziót tudva magaménak, örömöt jelent a másmilyen formák együttese, elszabadulva a síkhoz kötött tértől, a horizontális látványtól. Pécs később jött. Baranya még később. Orfű pedig majdnem megkésve, de még időben. Mint az ország sok más területére, ide is egy fellépés hozott. Akkoriban már Orfűi Hétvégéket szervezett a Pécsi Ifjúsági Ház (Nagy Sanyi!), s 1982-től az én nevem is ismerősen csengett (túl a humorfesztiválon), s máig maradandó élményként őrzöm a Pécstől Orfűre vivő út látványát, és persze az ereszkedést az orfűi völgybe. Akkor is elámultam a látottaktól, azóta sem érzek másként. Érthető, hogy ettől kezdve együtt jöttem a családommal, hogy ők is részesei lehessenek ezen élménynek. Érthető az is, hogy a nyolcvanas évek derekán már megvettünk egy pihenőházat, melyben ettől kezdve a nyarainkat töltöttük. Érthető, hogy egy idő után ráuntunk a folytonos visszaköltözésre, s hogy fájt a szívünk, amikor a szmogos, zajos fővárosért - ha csak egy téli időszakra is, de - itt kellett hagyni az orfűi csöndet és nyugalmat. Érthető, hogy meghoztuk a döntést. Megvesszük az akkoriban kínált telkek egyikét, s házat építünk.
Ez éppen tíz éve történt, s máig sem bántuk meg.
Vajon a táj szépségén kívül még mi tolhatott ide? Akkori filozófiám ma is élő: szükségünk van a jó levegőre. Arra, mely talán reményt adhat egy hosszabb és egészségesebb életre. Adott a tórendszer, mely sok mindent kínál: horgászást, úszást, szörfözést, csónakázást, s nem utolsó sorban a víz megnyugtató látványát. Ezen fölül adottak a hegyek és az erdők, melyek kirándulásra csábítanak, s minden évszakban gyönyörködtetnek, és persze kiélhetem fafaragói énemet is, több a fa, mint amennyit megfaraghatok az életem során. Sportos életet élek, s aligha találnék még egy olyanhelyet az országban, ahol választhatom az erdei futópályámat (200 méterre a házunktól), esetleg fölmehetek a kertünk fölötti rétre, vagy futhatok akár egy tókört is. Végezetül (mégis csak urbánus is az ember!), 20 kilométerre van Pécs, mely kulturális kapocs a városi emberekkel, a színházi élettel, a gasztronómiai élvezetekkel, a kiállítótermekkel. És persze jó tudni, hogy ebben a városban hagyott nyomott maga után Zsolnay, Csontváry és Vasarely.
Mióta ideköltöztünk, egyetlen zavaró momentum a tél, bár a szépsége lenyűgöző (s az idei tél inkább tavaszias volt, mint télies), de az energiaárak egyre komolyabban éreztetik hatásukat, s néha úgy érzem, felőrli az idegeimet az örökös küzdelem a hideggel, újabb és újabb fűtési változatok bevetésével, így aztán volt már rá példa, hogy a praktikum és a racionalitás kis híján legyőzte a soha nem múló vonzalmunkat. Egy szempontot még említenem kell. Alkotó ember vagyok, az előadó humorista először (és mindig) író ember, olyan, akinek lételeme a csönd, s egyetlen biztonságát a nyugalom jelenti. Ezért a csöndért menekültünk ide, s ezért a nyugalomért adtuk föl a pesti létet. Itt születtek meg az írásaim (már a pihenőházban, később pedig ebben), mondhatni, a legaktívabb időszakom (1982 és 2001 között) Orfűhöz köthető. Itt írtam meg az eddigi könyveimet is, és jelenleg is itt írom a következőket. 1985-ben, a pihenőházban írtam meg az Úton-útfélent, s mai házunkban készült el a Vészfék, a Családi szókincstár, majd pedig az Úton-útfélen szűkített-bővített változata. A különösebben nem szeretett télben egy valamit mégis csak kedvelek, a hosszú téli estéket, amikor négy-öttől kezdve már íróasztal mellé ülhetek (ha nem megyek fellépni...), s éjjel kettőig dolgozhatok, háborítatlanul.

Baranya új barátokat is hozott, úgy, hogy közben sikerült megtartanom a régi barátokat is, bár a távolság továbbra is gondot okoz, és kevesebb találkozást jelent, de a komoly barátságok ezt is kibírták. Bármilyen közegbe könnyen illeszkedem, ezért nem jelentett gondot az új barátságok kiépítése, s valahogy mindig sikerült olyan emberekkel összejönnöm, akik megtalálták bennem a humoristán túli (kívüli) embert, azt, aki fontosabb egy barátságban. Akik kevésbé ismernek, biztosan más képet alakítottak ki és őriznek rólam, de szerencsé(m)re olyan nyitottan élek, hogy ha bárki is figyelemmel kíséri az interjúimban mondottakat, netán olvasta a könyveimet, annak számára az életem is nyitott könyv. Vallom és hiszem, hogy ha nem titkolsz el semmi lényegest az életedből, s ajtót-ablakot nyitsz az embereknek, kevésbé kíváncsiskodnak, hiszen a számukra "fontos” dolgokat láttatsz, s ezzel kielégíted az efféle éhségüket. Azon fölül pedig minek ott kutakodni, ahol nyitva a fiók? Pécs egyfajta új otthonná alakult, igaz, ez hajdanában Szegeden is igaz volt, oly annyira, hogy máig sem töröltek ki Szeged életéből. A pécsi utcákon ismerősként, barátként, haverként köszönnek rám sétálgató emberek, taxisok, eladók, pénztárosok, utcazenészek és koldusok. Kell ennél több? Be vagyok fogadva...
Orfűi létünk a természet szeretetére épül. A házunk mindehhez csupán díszlet. Nem flancból épült a házunk, inkább azért, hogy a kellemes környezetbe egy lakható fészket építsünk. Úgy tűnik, sikerült, jó itt lenni, jó benne lenni, de még jobb kiülni a kertbe, az udvarba, mely lassan egy szép kis parkká alakult a kezünk nyomán. Itt gyűjtöm az olvasmányélményeket, itt faragom meg a szobraimat, itt gyönyörködhetek a nejem által gondozott virágokban és zöldekben, és itt ülhetek le a barátainkkal egy-egy sütögetésre és kvaterkázásra. A kert tehát a mostani MINDENt jelenti, körbe ölelve a Teljességgel.
Hogy itt ére a nyugdíjas kor, ma még nem tudom, miközben tisztában vagyok vele, ennél méltóbb hely nem akadhat a nyugdíjas évekhez, de ha arra gondolok, hogy a nyugdíjas az öreget vagy az öregedőt is jelenti, bizonytalan vagyok, győzzük-e akár csak pár év múlva is a házzal járó munkákat és költségeket. Ha szembe kell néznünk a sors akaratával, s másfelé vesszük az utunkat (gondolom, immár az utolsó MINDENt létre hozva), Baranya akkor is életünk meghatározó élménye lesz, Orfű pedig az a hely, ahol sok mindent szültem, s újjá születtem.