Rónay György: EPILÓGUS

Ibolyaszálat leltél az avarban.
Ne tépd le.
Hadd mosolyogjon halk tavaszt az őszben
kékje.

Katicabogár baktat az országúton.
Ne lépj rá. Nyúlj le érte.
Tedd vigyázva az árokpart puha
gyepére.

Csillag csillog a harmatos füvön.
Vigyázz, ne taposs rá.
Fázik szegény. Melengető tenyérrel
hajolj le hozzá.

Bárányokra késeket köszörülnek.
Ne engedd!
A világ héja-karmában galamb sír.
Mentsd meg!

Kérlek, fogadj el olyannak,
amilyen vagyok,
s akkor egyre jobb leszek!
Keménységed és elvárásaid
zorddá és undokká tesznek.
De ha szeretsz,
jóságod sugarában
újra megszelídülök,
és elfogadlak én is.
Ha csak az eredményeim
alapján tartasz értékesnek,
elveszek;
de ha pusztán önmagamért
szeretsz,
sikert sikerre halmozok.
Semmit se tégy, csak szeress,
és felnövök magamhoz.

/Simon András/

Ki minek gondol, az vagyok annak...
Mért gondolsz különc rokontalannak?
Jelet látsz gyűlni a homlokomra:
te vagy magad ki e jelet vonja,
s vigyázz hogy fénybe vagy árnyba játszik,
mert fénye-árnya terád sugárzik.
Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról:
rajtam látsz törvényt saját magadról.
Okosnak nézel? hát bízd magad rám.
Bolondnak nézel? csörög a sapkám.
Ha lónak gondolsz, hátamra ülhetsz;
ha oroszlánnak, nem menekülhetsz.
Szemem tavában magadat látod:
mint tükröd, vagyok leghűbb barátod.

Weöres Sándor

A gyermek

Megvan a magam kis világa,
A valóság szebbé tett mása.
Én ebben élek, lubickolok,
Innen csak ki pillantgatok.
Ám ez sokszor elszomorít,
Világomba visszataszít.
Hisz a való számol velem,
Dolgok, miket meg kell tennem..
Mert szívemnek fontos emberek
Nem érnek utol, ha elmegyek,
Tudtomon kívül megbántok,
Szülőt, barátot, kit magamból kizárok.

Így hát két utat járok egyszerre,
Az első szívemnek való kedvére.
A másik szükségét megértem,
De hogy nekem való lenne? Nem éppen.
Ki szereti, ha hibáit felfedik,
Szemébe mondják, mit igyekszik elfedni,
Ha mitől leginkább fél, azzal
Kell harcolni, éjjel nappal.

De tudom bizony, lesz idő még,
Hogy világom többé nem véd.
Hogy a szivárvány buborék
Az élet ujján pattan majd szét.
És akkor már csak én leszek,
Riadtan, mint egy kisgyerek..
Hát nem szabad kivárnom,
Hogy sikerül-e majd járnom,
Vagy tán négykézlábra esek,
Mint újszülött, ki azon kesereg,
Miért nem tud ő úgy tenni,
Mint a nagyok, állva menni!

Ha én ezt nem akarom,
Maholnap már járnom kell, bizony!

Az álmaidra vigyázz!
S őrizd meg friss tej ízét a gyermekkornak
Mikor csaholó felhőket hajszoltál,
S köszöntél minden bokornak

Őrizd meg szemedben az ártatlan kéket,
Az első lépések botladozását,
S hagyd, hogy kísérjen, rózsaszín nevetésed.
Őrizd meg az először feszülő szavakat a szádnak,
Mellyel testvére lettél a világnak.
Az első sírásoddal megkarcolt csendet,
Mellyel az örök bűnöket magadra vetted.
Őrizd meg szavak ifjúkori lendületét,
A nemlét társtalanságát váltsd fel apró örömökre,
S a szív mélyhangjait énekeld,
Konok tüzeknél lázasabban.
Őrizd meg a hajnali földek szagát,
Az égi óceán roppant csillaghadát,
Halk folyók zöld csobbanását,
Őrizd meg szemednek,
Hogy elmerülhess benne,
Ha rád tör sok bántó földi nesz.

Kígyóvonalú fák bámész lombját,
Testükön a finom pókhálóredőt,
Érezd a sóhajos bomló életvonzást,
S őrizd meg a csillagszámláló időt.

Mert kell néha pár bolyhos emlék,
Szótöredék, villanó mondatfoszlány,
Hogy megtaláld elhagyott gyerekarcod
S magadból egy darabot újra visszahozzál.

Mirko Feesche:
Szeretet

(Túrmezei Erzsébet fordítása)

Láttam a szeretetet. Láttam
rózsák között járni a nyárban.
Aranygyűrűjére nap nevetett,
s olyan szép volt a szeretet!


Aztán találkoztam a szeretettel
út közben. Súlyos terhet vett fel:
mások terhét. Játszó kisgyermekhez
hajolt le... S meglepett, hogy egyre szebb lesz.


Ott is találkoztam vele,
ahol hullt a fák sárga levele:
betegségben, ínségben, szenvedésben.
Mindenütt boldog szolgálatra készen.


S láttam fekete, fényevesztett
napon. Hordozta a keresztet.
Mert testvére veszélybe tévedt,
utánament, nem latolt, kérdett,


és nem maradt ideje semmi
szennytől, mélytől visszarettenni.
Ment, amerre tövisek téptek.
Soha nem láttam olyan szépnek!

Ady Endre
              Október 6

Őszi napnak mosolygása,
Őszi rózsa hervadása,
Őszi szélnek bús keserve
Egy-egy könny a szentelt helyre,
Hol megváltott — hősi áron —
Becsületet, dicsőséget
Az aradi tizenhárom.

Az aradi Golgotára
Ráragyog a nap sugára,
Oda hull az őszi rózsa,
Hulló levél búcsucsókja;
Bánat sír a száraz ágon,
Ott alussza csendes álmát
Az aradi tizenhárom.

Őszi napnak csendes fénye,
Tűzz reá a fényes égre,
Bús szivünknek enyhe fényed
Adjon nyugvást, békességet;
Sugáridon szellem járjon
S keressen fel küzdelminkben
Az aradi tizenhárom.