Kis türelmet...
Kis türelmet...
Esztétikailag alantas művészeti ágban fejtette ki tevékenységét a most 80 éves komikus. Ifjú, piros fejű komikusipari tanuló a háború után. Partizánkörülmények közti szórakoztatóiparban a többpártrendszerben vetélkedő utcabálok és tömbmulatságok alkalmi színpadain színészutazásokkal kereste kenyerét, kiugrási lehetőségét. A már elholt Nagy Tragikomikus Ripacs Csortost dohogó orrhangon utánozta, Gózon Gyula brummogva kurizáló megszeppentségét parodizálta. A nevetést előállító ipar alsóbb besorolású ágazata a színészparódia. Hajszálnyi választja el az amatőröktől. Nem mondhatni, hogy Kabos László berobbant a színészetbe. Alulról szívósan araszolt fölfelé. A megalázó mellékfeladatokra kiválasztástól egészen addig, amikor már ő választhat szerepet: mit nem szeretne eljátszani és mit igen. 1946-ban a Magyar Színház nagy sikerében szerepel a későbbi filmrendező Fábri Zoltán rendezésében és díszletében; Békefi István bohózata, a Janika az inflációs Pest egyik nagy sikere Turay Idával, Sárdi Jánossal. Kabos a színlap alján gyerekszerepben tűnik csak fel: ő a Házmesterfiú. Dramaturgiai csavar. A házmestergyerek rövidnadrágját veszi kölcsönbe a férjét álruhában visszacselező színésznő. A fiatal Kabosnak már népszerűségvadász kezdetein is volt egy sajátos szokása, ez a fogásnak is nevezhető játékmozzanata kiemelte a komikai tömegtermelésből, a humort görcsösen forszírozó vicctukmálásból. Sikerei teljében ismétlődött fogása: egy-egy magánszáma közepén elnevette magát, mintha nem bírná nevetés nélkül a badarsághalmozás és tréfatolulás mértékét. Kénytelenségből nevet. Megszakítja a vicchányó fickó bohóci működését, a vállalt színpadi figurát - Lottó Otót, vagy másik hasonló szójátékokkal, kiejtési sajtóhibákkal operáló badar-beszédét. Színpadi komolytalansága igen komoly dolgot leplezett. A színpadi fegyelmet megszakító rendbontása rendet teremtett a színház egyensúlyában. Amikor tréfacsinálás közben elnevette magát: visszaalakult vidámságügyi fiatalemberré, aki éppen a közönség kedvére tesz. Nevetnivalót szervíroz nekik.
Az angol színészet bárói rangot nyert Shakespeare-nagyjainak egyike, Sir Michael Redgrave előadóestet tartott az Ódry Színpadon. Redgrave szónoki pulpitus mögött állva mondta évtizedek óta játszott híres Shakespeare-szerepeinek monológjait. Időközönként föltette pápaszemét. Beleolvasott az előtte heverő példányba. Korántsem emlékezetét frissítette fel. Szabatos arányérzéke tudatta: most nem szerepet játszik, verset mond. Nem a klasszikus hős áll a színen, csupán Sir Michael. Ne azonosítsák hallgatói a szereppel a színészt. Kabos László ugyanúgy járt el, mint Sir Michael Redgrave. A komikus szakasztott azzal az arányérzékkel távolította el magától bohóci alakját, mint a nagy angol tragikus. Privát nevetése leválasztotta személyéről a torzképet. Eljárása távolságba rakta a népmulattatót. Az elrajzolt torzkép mögött fölvillantotta az állampolgárt. A clown elidegenítette magától a szerepet. Így őrizte emberi méltóságát.
A kis vörös Kabos, az Országos Rendező Iroda vidámságkiszerelő vándorműsorain ugyanazt a céhbeli titkos fogást alkalmazta, amit a komédiások testülete évezredek óta felhasznál, akár irodalmi akadémiák előkelő tragédiáinak megjelenítése van napirenden, akár családi ágydeszkákat recsegtető buta bohózatok szerepeinek bakugrásos elmakogása. Pompázó poézis helyett profi fondorlatokkal őrzik szakmai-katonai hadititkaikat, színésziparuk évezredes fortélyait. A legfőbb megőrzendő titok: mi a színészet maga. Valamely leírt alak reprodukálása? Vagy a személyiség közfogyasztásra kitágítása? Miként tudja mozgósítani önmagát, emlékeit, ismereteit és sejtéseit a világról a színész egyik este? És miért képtelen ugyanezeket mozgósítani másik este? Hogyan védelmezi önmagát a szereptől, a túlzott őszinteségtől? Hogyan óvja meg magát a közönség illetéktelen kíváncsiságától?
Brecht kidolgozta a színházi elidegenítés elméletét. Rendezőként rávette színészeit, hogy használják az elidegenítő hatást. Az úgynevezett V-effekt ugyanúgy nem volt új színházi találmány, ahogy a Sztanyiszlavszkij-módszer is csak összegezése volt az évezredek óta használt színészi belső technikáknak. Kabos László mindvégig használta a brechti V-effektet, anélkül, hogy gondolkodott volna felőle. Amikor a színész alakításán belül pillanatra létrehozza a kritikai távolságot: nemcsak ő nyeri vissza a játszott és a játszó személy közötti távolságot, de nézőit is kritikai fölényhez juttatja. Résnyire tágul mű és létrehozója között a távolság. Szemvillanásig tudatosítja: színházban vannak. Nem a valóságot látják, művészi másánál vendégeskednek.
Az eljárás nem újkorian modern. Használta az antik színház is: a maszk, a zenei betétek, a táncbetétek, a személyiségcserék (egy játszó több szerepet is alakított) a távolságok változtatását szolgálták. Hol belecsalták nézőiket a játékba, hol kritikai távolságba juttatták. Kabos László és Sir Michael Redgrave - bármilyen különös is - egyformán jártak el Marlowe és Nóti Károly, Shakespeare és Shiliga Halász Rudolf szövegeinek átlelkesítése közben.
Kabos László színészi életműve nem irodalmilag előkelő szerepek életre keltéséből állt. Munkásságát nem támogatták jelentős rendezők. Színészete nem kapott lendületet divatos színházi irányzatok mozgalmától. Ő maga hozta a színeket, az emberi tartalmakat, a vidámságot és a vidorságok alatt rejlő szorongásokat. Ne tévesszen megítélésében az a körülmény, hogy mindvégig népszerű volt, hogy művészetét megtapsolt sikerrel fejtette ki bohócsipkában. Visszavonulásáig jelentős, nagy színész volt.
A vörös KabosNépszabadság • Molnár Gál Péter • 2004. szeptember 27.
Két nappal 81. születésnapja előtt meghalt a sárvári születésű Kabos László, a nagy komikus és remek jellemszínész. Kabosnak hívták, de Krausznak látszott. Mégis nemzeti komikusként vált rendkívül népszerűvé.
Színészi kezdetein szélsebesen kis-Kabossá terjedt beceneve. Megkülönböztetésül a nagy színész Kabos Gyulától. Nemcsak alacsony termetére utaltak vele, de valóban dédelgetve becézték a szeretetre méltó embert és elbűvölő komikust.
Az erős jellemábrázoló tehetséggel megáldott színész bohóci szerepkörben alámerült és fölszárnyalt. Pódiumparodistaként kezdte pályáját. Nemcsak a Pódium Kabaréban, a Nagymező utcában, hanem a háború utáni idők úgynevezett "tömbmulatságain", ahol az udvarokra kitett hokedlikről vagy a körgang rácsaira könyökölve élvezték Jávor Pál-, Gózon Gyula-, Csortos-utánzásait. Idegen színészi modorok parodizálásával benépszerűsítette magát a szívekbe, hogy aztán alattomos kitartással egyre nagyobb és egyre komolyabb teret harcoljon ki tehetsége érvényesülésének.
Kamaszként egy május elsejei utcabálon, az Almássy téren fölállított alkalmi deszkákon láttam először. Utoljára éppen egy esztendeje. Kerek számú születésnapjára ünnepi műsort szerkesztett köré a televízió. Megtiszteltetésnek vettem, hogy engem kért a szerkesztőktől beszélgetőtársnak. Nem a Vidám Színpadon vették fel az ünnepinek nem mondható trécselést. Több évtized után komikus Lear királyként maga mögött hagyta Révai utcai birodalmát. Átszegődött a Mikroszkópra, az ellenkabaréba. Játszott, amíg tudott. Rémisztően recsegett a beteg ember. Az első emeleti színházba a szomszédos kapualjból liften vitték fel. A felvonót kezelő férfi olyan gyöngéd tapintattal bánt vele, amit csak közszeretetet élvező emberekkel tesznek meg.
A tévéfelvétel is a Mikroszkópon készült. Ő beszélt, szájtátva hallgattam. Nem volt mit közbeszólnom. A nyolc évtizedet leélt, súlyos beteg férfi nehezen formálta a szavakat megműtött gégéjével, de agya világos volt, emlékezete kikezdhetetlenül pontos, a leglényegtelenebb részletek is szabatosan éltek benne. A lényeget pedig bölcsen hunyorító madárszeme szavak nélkül is tudta közölni. Nem elhamvadt múltja emlékeit melengette, de éles eszű, jó agyú színész lévén régi komédiások módjára többnyire maga építette föl számait. Határozott világnézettel. Megrendíthetetlen bölcselettel. Roppant sikerei ellenére illedelmesen, régi vágású úrhoz méltóan szerény volt. Nem álszerény. Igazi szerény. Hiszen volt mivel szerénykednie.
A hatvanas években minden szőnyeg alá utasított világnézeti vagy fajelméleti nézetkülönbség ellenére Magyarországon két László élvezhetett érinthetetlen közmegbecsülést: Németh László és Kabos László. Mielőtt megőszült volna: piros haja volt. Nem bohócpiros, hanem igen jellegzetes, félreérthetetlen, bizonyos körök előtt népszerűtlen szín és oldalnézetű arc. Önmagának provokatív vállalása megajándékozta fölénnyel az ellenérzőket is: hozzá képest szépnek, szőkének, minden jóval megajándékozottnak érezhették magukat.
Népszerűsége csúcsán lecsukták. Közlekedési kihágás miatt eljárást indítottak ellene. Elítélték. Lezárták. Vele bizonyították - mint most Zalatnay Cinivel -, hogy az igazság nálunk mindig diadalt arat. Nincsen kivétel. Aki bűnt követett el, annak bűnhődnie kell. Ezek a magyar igazságszolgáltatás ritka szép és biztató pillanatai. Megnyugtatják az állampolgárokat: itt rend lesz, sőt rend van és volt. Az aluljáróban petrezselymet áruló öregasszonyokat is elzavarja a rendőr.
Kabos magyar komikus volt. Öntudatos citoyen. Nyakas állampolgár. Amerikai lakos mamájával való találkozásáról az útlevélszűk világban lázadással felérő, szabad szájú politikai frivolitással beszélt magánszámában.
Régimódian volt ellenzéki. Nem tátotta tágra a száját. Nem is igen tehette volna, de csípős ellenvéleményét kimondta színpadról, vagy ha nem szavakkal, annál erőteljesebben ható és érthető pillantásokkal, súlyos összenézésekkel őt világosan értő közönségével. Jellegzetes fogással elidegenítette az ábrázolt bohócfigurát az ábrázoló művésztől. Az artistaszakmában honos trükköt használta: megelőzte nevetésben nézőit. Belevicsorított tréfáiba. Úgy tett, mintha ezt az élcet már ő maga sem tudná megállni nevetés nélkül. Nevetésével eltávolította önmagát, az állampolgárt az alkalmazott komikai fogástól. Megteremtette azt a finom határvonalat, ami nélkül ócska tréfálkozás lett volna a dolog. Jelezte: nem vagyok azonos azzal, akit kiröhögtök. Miattatok teszem. Miattatok megyek a humor vágóhídjára. A nevettetés mártírja vagyok. Kabosnak ez a magát szerepétől eltávolító fogása művészi arányérzékre vallott. Eredménye: a bohóc megőrzött emberi méltósága volt.
Háromfelvonásos vígjátékokban kiderült róla: nemcsak ellenállhatatlan parodista, nemcsak nagy bohóc, de tévedhetetlen arányérzékű jellemábrázoló.
Jelenkori színjátszásunk nagyját gyászolom benne. A szeretetre méltó embert. A méltóságteljes állampolgárt.
Gondolom: most a televízió vetít majd régi tréfáiból. Az ország röhögve fogja siratni.
Elhunyt Kabos László
Bálint Lajos magántanítványa volt. A Pódium Kabaré színpadán lépett fel elöszőr 1946-ban. Később a Fővárosi Víg Színház, a Kamara Varieté tagja volt. 1951-től a Vidám Színpad művésze. Paródiákkal kezdte pályáját. Hamar az egyik legnépszerűbb komikussá vált a vörös hajú "kiskabos".
E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu
Kapcsolódó cikkek:
Sas József
Forgács Gábor
Nádas György
Kazal László