Farkasházy Tivadar: 'A humorista alapvetően keserű ember' 
A kabarék mestere nem látja rózsaszínben sem az országot, sem a szakmáját, sem a mögöttünk hagyott évet
Az ország egyik legismertebb "humorgyárosa" az ünnepek előtt lépett be életének hatvanadik évébe. Nem ez volt az egyetlen kerek évforduló. Öt évre elegendőt fogyasztott el idén. Bár nem szeret a múltba révedni - inkább ír róla-, és az évvége számvető kényszerét sem érzi, mégis, mi egyfajta visszatekintésre kértük.
- Hatvanadik évébe lépett, negyven éve érettségizett, harminc éve kezdte a rádiókabarét, tizenöt éve a Hócipőt, tíz éve a Szárszói találkozókat, öt éve a Heti Hetest. Ha a számmisztikát nézem, önnek mágikus éve volt.
- Igen, öt évig eléltem volna ennyi jubileumból. Talán még az Omega, meg a Fonográf is. A magunkkorabeliek, miután már nem vagyunk célcsoport, tulajdonképpen csak ilyen jubileumkor jutunk 
Szigorúan tekint 2004-re
mások eszébe. Nekem pechemre ezek most összeadódtak, így aztán ki lehet pipálni engem hosszú időre.
- Ilyankor meg szokott állni, el szokott töprengeni?
- Á, soha. Nincs nekem erre időm. És a múlt ilyen értelemben már nem is érdekel. Szeretek a múltról írni, de mint kabarista. És mindig csak a következő feladat érdekel. Ezalatt a harminc év alatt jó néhány ezer kilométer magnószalagot csináltunk Sinkóval és a többiekkel, de szinte nem is tudjuk, mi van rajta. Néha hallunk valamit és csodálkozunk: jé, ezt mi csináltuk?
- Ön nagy bűvésze a számoknak...
- Nem vagyok bűvész, csak Magyarországon nem tudnak számolni, így aki ismeri az egyszeregyet, már bűvésznek számít.
- Tervez egy olyan számvetést, amiben összefoglalja az életét: pontosan hány méter szalag, hány leütött karakter, stb...?
- Nem. Egyszer csináltam, mikor a "Hetedik" című könyvet írtam. Ez egy misztikus szám, hiszen senkinek sem rokona. Akkor rájöttem, hogy az a hetedik könyvem volt, hét osztályba jártam, egy hozzám közel álló tévé műsorban is hetedmagammal fordulok elő, véletlenül a hetedik helyen is ülök. Egy szavazáson akkor éppen hetedik lettem és a hetedik kocsim volt a Suzuki, amivel egy kis baj történt. És ott van a szárszói költőnek, talán az egyik legszebb verse, a Hetedik. A humorista mindenből tud csinálni valamit, hiszen, ha van poénja, akkor meg tudja írni hozzá az elejét. Mi mindig fordítva gondolkodunk. Nem kunszt. Nekem bármilyen három dolgot mondanak, azt össze tudom kötni.
- Én két dolgot kérnék csupán öntől. Ön szerint a 2004-es évben mi volt a leghumorosabb és a legelszomorítóbb történés.
- Én nem szeretem az ilyen kérdéseket, mert nagyon nehéz megválaszolni őket. Most valami beugrott, ami biztos nem a leglegleg, de egyben humoros is volt, meg elszomorító is. Ez egy nagyon furcsa nap volt az életemben. Vasárnap szóltam a feleségemnek, hogy kedden megyünk ki az olimpiára. Nézett rám, mint egy őrültre, de már megszokta, hogy egy őrülttel él. Koszovón, meg Macedónián keresztül mentünk autóval, mert a repülőgépek már mind tele voltak. Mondtam a fiamnak, hogy ha valami változás van, akkor hívjon föl. Először azzal hívott, hogy a Kiss Péter helyett a Gyurcsány lett a miniszterelnök. Ez egy elég jó változás volt. Neki drukkoltam.
- Miért?
- Nem mintha az MSZP belső dolgai annyira érdekelnének, de a médiának sokkal érdekesebb ember Gyurcsány. Meghaltunk volna Kiss Péterrel.
- Aztán jöttek a rossz hírek?
- Igen. Ugye négy aranyéremmel indultam útnak, aztán a fiam telefonált, hogy van változás. Mondom öt, mondja nem, három. 
Zsoké
Mondom ne őrjíts meg. Akkor mondta, hogy a Fazekas eredményét megóvták. Aztán valahol Szaloniki környékén jártunk, amikor telefonált, hogy nem három. Mondom négy? Azt mondja, nem, kettő. Akkor derült ki, hogy az Annusét is visszavonták. Így fogytak a kilométerek, meg az aranyérmek. Szóval a leghumorosabb és elszomorítóbb az volt, amikor a Fazekas órákig éjszakázott, nem tudván pisilni, majd elment. Senki nem értette, miért. Hát azért, mert nagyon kellett neki. Azért nem tudott pisilni, mert nagyon kellett neki pisilnie. Ezt nyögte nyolc másik aranyérmes. Büszke vagyok, hogy egyedül találtam telibe, amikor egy újság megkérdezte. Azt mondtam, nyolc-tíz aranyat várok. Tökéletesen eltaláltam, mert minkét szám jó, csak attól függ, hogyan számoljuk.
- Imádtam nézni a vízilabdásokat, hogyan örülnek a megismételt sikernek, imádtam nézni Igaly Diánát és a többieket, mégis volt egy kesernyés mellékíze ennek az olimpiának. Talán pont a doppingbotrány miatt. Felébredt bennem a szkepticizmus.
- Én másképpen látom ezt. Én örülök már mindennek, talán ez a koromból adódik. Emlékszem, mennyit szomorkodtunk az Albertékon, hogy jaj, jaj a Puskásék döntőt játszottak, a Flóriék meg kiestek a nyolc között, hiába verték meg a brazilokat. Aztán a hetvenes évek közepén rájöttünk, milyen jók voltak a Flóriék, aztán a nyolcvanas években rájöttünk, milyen jók voltak a Nyilasiék, aztán a kilencvenes években rájöttünk, milyen jók voltak a Détáriék, és most a nullás években már nem tudunk senkit idézni, mert gyakorlatilag megszűnt ez a sportág. Úgyhogy szerintem örüljünk nagyon a nyolc aranynak, és egyáltalán ne szomorkodjunk Annus, meg Fazekas miatt!
- Ha már a sport került szóba, én nem hagynám ki az elmúlt év kapcsán Lékó Pétert sem...
- Nagyon sokáig küzdöttem azért, hogy Magyarországon legyen a döntő. Nem azért, mert Lékónak jót tett volna, mert itt nem tudott volna rendesen felkészülni, talán jobban is izgult volna. De akkor az volt a tét, hogy egyáltalán lesz-e meccs, vagy nem. Hiszen Kramnyik ült a trónján, és amíg nem tejelt a kihívó, illetve nem sikerült helyszínt találni, addig őt nem izgatta annyira, mint a kihívót. Szerencsére az utolsó pillanatban beszállt egy brazil dohánycég, örök szégyenére Magyarországnak, hogy ezt nem tudta összehozni. Aztán sajnos Lékó a döntetlennel lecsúszott a világcsodáról. És az utolsó meccseken már nagyon hiányzott neki az a támogatás, amit Kramnyik megkapott az egész orosz társadalomtól. Huszonkétmillió négyzetkilométer átvitt értelemben jobban tudta támogatni, mint ez a kilencvenezer négyzetkilométer. Nem volt véletlen az a rossz lépés.
- Egy kicsit a kamerák, mikrofonok világán kívüli ételéről is kérdezném. Merre járt, mit csinált az elmúlt évben?
- Nagyon sokat utaztam a feleségemmel és a fiaimmal. Bejártuk Krétát, ami egy szökőár következtében pusztult el. Akkor még nem sejtettem, hogy az év utolsó napjaiban ez ilyen aktuális lesz. Írországban jártam kétszer, és volt a már említett athéni kiruccanás is. Ez egy nagyon mozgalmas év volt. Jövőre pihenni szeretnék. Mindezekről írok a legfrissebb könyvemben az Ír Úr - Avagy búcsú a kabarétól címűben.
- Tényleg elfáradt, vagy megkeserítették?
- A humorista alapvetően keserű ember. Sokan azt gondolják, mi állandóan vidámak vagyunk. Kimegy a pesszimista a temetőbe, és körbemutat az optimistának: Na ugye!? Ez nézőpont kérdése. Arról van szó, bizonyos dolgokról beláttam: nem tudom azt tenni, amit szeretnék.
- Mik ezek?
- Nagyon szerettem volna, hogy Pesten legyen egy humor háza, de nem lesz belátható időn belül. Ezt nagyon bánom. Beláttam, hogy Szárszót már nem bírjuk csinálni. Beláttam, hogy a kabaré két szék közül a pad alá esik az elit kultúrának és a szórakoztatóiparnak a küzdelmében. Beláttam ezeket, és tudomásul vettem.
- Szomorúan hangzik...
- A realitásban mindig van valami szomorúság. A pragmatizmus sokkal szomorúbb az ígérgetésnél. Én nem ígérgetek tovább. Meghagyom a politikusoknak. Végesek a képességeim, sajnálom. Így vagyok ma a pesti lóversennyel is. Magyarországon el kell magyarázni, hogy ez egy csodálatos dolog. Ausztriától Amerikáig tudják.
- Már Szlovákiában is kapizsgálják. A kabarét sem értem. Nézem a német műholdas adókat és mindegyiken van legalább egy stand up comedy műsor.
- Látja, ezt is stand up comedy-nek nevezik, és importálni akarják. Ezt az egészet már Nagy Endre is kitalálta, hogy kiáll egy ember, és mondja a magáét. Békeffy László, Kellér Dezső meg folytatta. Hofi Gézánál kell jobb stand up?
- Nem.
- Hát akkor mit kell nekünk importálni?
- Én nem ezt mondom, csupán a kereskedelmi csatornáknak kéne a műsort megtalálni!
- Ők csak a tutiból, meg a frankóból indulnak ki. Az áruházak nem ugyanazt árulják? Mint a reptéri tranzit várók. Kössék be valakinek a szemét, repülővel vigyék el bárhova, tegyék ki a tranzitba, aztán mondja meg, melyik országba jár.
- 2005-től mit vár? Vár-e valamit?
- Soha semmit sem várok az új évtől. Nem hiszem, hogy ezek olyan megállóhelyek, amikor újra kell mindent kezdeni. Az embernek van egyetlen folyamatos élete, és minden nap egy új év. Ahogy fölkel a nap, az egy megismételhetetlen csoda az ember számára. Minden nap.
„Megtalálni szeretem a közönséget” - interjú Farkasházy Tivadarral
Szalay Gergely
2005. április 13., szerda
Több más nevesebb személyiség mellett múlt héten a jogi karon járt Farkasházy Tivadar is. A Pécs.Index az általa tartott beszélgetés után kérdezte a népszerű humoristát, aki többek között a modern művészet és absztrakt humor kapcsolatáról is értekezett.
Pécs.Index: Azt mondta, keményebb kérdéseket várt. Miért?
Farkasházy Tivadar: Az udvariasság nem tesz jót a humoristának – nem jut eszébe róla semmi. Mindig a konfliktushelyzet az érdekesebb: ha az embert sarokba szorítják, könnyebben reagál.
- Akkor valóban érdekes lelki világa van egy humoristának – azt várja, hogy szorongassák...
- A humorista örök kisebbségi. Ugyanis a humor fölülről lefelé dramaturgiailag nem működik: nem nevetünk, ha a nagydarab rendőr megveri Chaplint. De ha Chaplin túljár a nagydarab rendőr eszén, azon már igen. A humorista nem azért plebejus, mert olyan rendes ember, hanem azért, mert ez egy ilyen szakma.
- Ennek a szakmának mégis csökken az ethosza – talán amiatt is, amit kapunk belőle. Mi lehet annak az oka, hogy szerzők, akik jók a Rádiókabaréban, jók a Hócipőben, sokkal gyengébbeket produkálnak a tévében?
- Mert ilyen a piaci helyzet: sajnos ma a legfőbb felvevő területünket a szappanoperák és a szituációs komédiák jelentik. Ez árt talán a legtöbbet; ezek ugyanis poéngyárak. Igényesebb dolgot pedig nemigen lehet létrehozni, mert nincs rá piaci igény. És anélkül, hogy nagy művészekhez hasonlítanánk magunkat: ez nem új keletű dolog. Láttam Toledóban apostolokat Grecotól – és előtte egy héttel Madridban is ugyanazokat. Mondták, hogy nem kell csodálkozni: negyvennyolcat festett, ahogy a kedves vevő óhajtotta. Hans Memling gyűjteményes kiállítását láttuk Brugge-ben, ahol megfestette korának tehetős polgárait portrékon, és ugyanezeket a polgárokat Jeruzsálem lakosaiként Krisztus stációin. Újra: ahogy a kedves vevő óhajtja. Mi is engedelmeskedünk a piac törvényeinek. Más kérdés, hogy emellett megcsináljuk-e azt a néhány dolgot, amire aztán büszkék lehetünk.
- Nincs mégis valami sorok közti törekvés arra, hogy kicsit neveljék a közönséget?
- Nem szeretem ezt a fogalmat. Én inkább megtalálni szeretem a közönséget. Örülök annak, hogy néhányakat érdekel, amit csinálok, és nem törekszem arra, hogy minél többen legyenek. Szerepeltem egyszer a Magyar Narancs Szüret rovatában – ez a hülyék oldala. Nehezményezték azt a nyilatkozatomat, hogy büszke vagyok azokra a poénjaimra, amiket csak én értek; a legbüszkébb pedig arra a poénomra, amit már én magam sem. (Ugyanis vannak ilyenek is.) Lehet, hogy elsőre tényleg furcsa, de én ezt alaposan végiggondoltam. Azt gondolom, hogy vannak olyan poénok, amiket össze kell rakni, végig kell gondolni. Ha valaki nem veszi magának ehhez a fáradságot, az magára vessen. Ha istenítenek modern képzőművészeti alkotásokat és zeneműveket, amiket jószerivel senki sem ért, miért kritika egy poénnal kapcsolatban, ha nem elég érthető? Pláne, ha matematikailag levezethetően igenis poén.
Elmondtam például egy történetet a Heti Hetesben, amit csak én értettem – ki is vágták. Anno a Kossuth moziban láttam a Brancaleone ármádiája című filmet – a hatvanas évek egyik kultfilmje, vadonatúj középkor-ábrázolás; Vittorio Gassman egyik legjobbja. Megérkeznek a barbárok egy faluba, mindenkit kiírtanak, megkínoznak, meggyaláznak – és az ötödik percben elkezdenek olaszul beszélni, feliratozva. Addig magyar a szöveg. Én voltam az egyetlen, aki hangosan felnevettem. Nem azért, mert annyira okos vagyok – de abban a szituációban én értettem egyedül az olasz filmesek poénját: a barbárok magyarok voltak. Ezt a poént csak mi érthettük, Magyarországon. Más: Lechner Ödön megépítette az Iparművészeti Múzeumot, a tetején szobrokkal, amiket nem lehet látni. Mikor ezt felvetették neki, azt mondta: majd látják a madarak. Ha a közérthetőség az egyedüli követelmény, hamarosan eljutunk Lagzi Lajcsihoz.
- Egy humoristának nem az lenne a célja – emberi, szakmai, egzisztenciális okokból egyaránt –, hogy minél többen nevessenek rajta?
- Ez alkati kérdés. Lehet így is, úgy is. A közérthetőség is lehet fontos. Abban a televízióműsorban, amiben szerepelni szoktam, ezt az alapszabályt fokozottan figyelembe is veszem. Ha megkérdik, miért így, azt mondom, ez belépési feltétel. Sokan mondják, hogy a humoristáké nem is valódi pálya. Mert hogy lehetne definiálni a humoristát? Valaki, aki állandóan viccelődik? Azt gondolom, elsősorban nevettetnünk kell, de fontos, hogy legyen valami értelme is. Ha csak az értelemre akarunk hatni, de senki nem nevet, nem dolgozunk jól. Mintha egy zenész csendben zenélne. Lehet, hogy belül hallja, de a közönség már nem. Ez pedig olyan piaci feltétel, amit kevesen vállalnak fel. Én viszont nagyon tisztelem az iparművészeket, akik megadott paraméterek alapján, hozott anyagból tudnak valamit alkotni. Csak úgy: nem kunszt. Bachnak minden héten kellett írni egy misét a Tamás-templomba; állítólag nem lettek rosszak. Verdi az Aidát a Szuezi-csatorna megnyitására írta. A megrendelés tehát nem zárja ki az ihletet. Más dolog, hogy például Van Gogh nem kellett, pedig ő is zseni volt. Így manapság sokan hivatkoznak arra, hogy zsenik, mert nem kellenek senkinek. Ez fordítva nem igaz.
- Azt mondja, a cél a nevettetés – ugyanakkor írásaiban egyre kevésbé érezni azt, hogy Önnek lenne kedve nevetni.
- Valaminő tévedés folytán azt várják tőlem, hogy magam is egy szórakoztató ember legyek, és ezt gyakran a szememre is hányják. Például az Index néhány munkatársától állandóan azt a kritikát kapom, hogy humortalan humorista vagyok – összekeverik a szerepeimet az írásaimmal. Én a Heti Hetesben untermann vagyok – mint a Hacsek és Sajóban Sajó. Nélküle nem lehetne Hacseken sem nevetni. Ezt azonban nem óhajtom velük megvitatni, mert szemlátomást nem értenek hozzá – kritizáljanak nyugodtan, nem törődöm vele. Az írásokban viszont rendkívül sok információt felhasználok, és ezek ütköztetésével próbálom felhívni a figyelmet azokra a különleges, érdekes dolgokra, amiken esetleg elgondolkodhatnak az olvasók. Ha ez megtörténik, már megérte a dolog. Sőt: ezeket a mindennapokban meglévő ellentmondásokat felfedezni – számomra matematikusként ez a legérdekesebb kihívás. Ehhez persze rengeteg fölösleges anyagon kell magam átrágni, de engem olyan lebilincselő stílussal nem áldott meg az sors, mint másokat – én egy másik, asszociációs technikával dolgozom.
- Abban egyetértünk, hogy jók azok a poénok, amiken el kell gondolkodni. De egyre kevésbé látom azt, hogy lenne kedvünk úgy igazán, felszabadultan nevetni.
- Ezt nem veszem észre. Vannak olyan nézetek, amelyek szerint bizonyos dolgokkal nem lehet ironizálni. Szerintem pedig mindennel lehet – természetesen a jó ízlés határain belül maradva. Itt volt például a Székhelyi-ügy. Az szerintem szimplán ízléstelen volt. De hogy a Himnusszal nem lehetne viccelni? Mindennel lehet. A középkorban voltak imádság-átiratok, sőt: szatíratörténeti sorozatunkba Benedek István írt egyszer egy darabot: megírt egy feltámadás-játékot a garamszentbenedeki apátság egy fennmaradt címlapjából. Ennek alapján megírta Szent Iván-éji álom-szerűen a maga játékát: ahogyan azt a vidám városi polgárok előadták. Rekonstruálta, mondjuk, mint Koltay a Honfoglalást – illetve persze jobban: szerintem Koltay lehetett volna bátrabb – nincs semmi írásos emlék, mondhatott volna bármit. De unalmas lett.
A másik véglet a Magyar Vándor, ami egyszerűen csak poénos akar lenni. De önmagában a humort kárhoztatni, azt mondani, hogy vannak kitüntetett napok, amelyeken nem szabad viccelni: ezzel nem értek egyet. Ha II. János Pál mondhatta azt, hogy derűsen távozik, miért kellene az élet bármely pillanatából kizárnunk a derűt? Komolyabb dolog a vidámság annál, hogy csak egy mellékes, olykor előtörő valaminek tekintsük.
- Filmes példáinál maradva: létezik a Kontroll, amit egyszerre szeret a kritika és a közönség – miért nem látni ilyet a humorban? Mesterségbéli tudás hiányzik netán?
- Lehet, hogy a Hócipő egy rossz lap, de tizenhét éve működik. Miközben mindenki megbukott, aki hasonlóval próbálkozott. Nem kívánom vissza az egy Ludas Matyit, ami ötszázezres példányszámmal jelent meg, de tény, hogy rengetegen próbálkoztak, és mind sikertelenül. Míg számos lap prosperál, ami horoszkópon és életvezetési tippeken: hogy fogj csajt/pasit, hogy fogyj gyorsan sokat, hogy gyógyulj ki két nap alatt gyógyíthatatlan bajodból – semmit nem tartalmaz, el tudják adni magukat. Én azt a humort szeretem, aminek az alapja a valóság. Most viszont a kitaláció az érdekes – még az amerikai filmek jelentős részénél is: két óra alatt megmentik a világot minden létező és nem létező veszélytől. Az én gyerekkoromban olyan olasz filmeket láttunk, ahol hús-vér emberek történeteit láttuk, igazi helyeken. És a fiam szerint a Hócipőnek is ez a baja: hogy az embereknek azt mutatjuk, amiben élnek. Nem álomvilágokat.
Én viszont azt szeretem ebben az országban, hogy itt a véletlen előfordulásának esélye százszor akkora, mint a világ más tájain – erre matematikusként még elméleteket is gyártottam. A véletlen átszövi a mindennapjainkat. Gondoljon bele, mit kibírt ez az ország: tatár, török, labanc – és ahány náció itt megfordult, mind itt hagyott magából valamit. Nem véletlen, hogy ennyi Nobel-díjasunk van, annyira hasznos ez a nagy keveredés. Én megírtam a családom történetét, ami rendkívüli dolognak tűnt sokak szemében. Én állítom, hogy nem az. Miután megjelent, annyi levelet kaptam az olvasóimtól, hogy az addig nem ismert családi történeteimből egy ugyanakkora könyvet írhattam. És azt remélem titkon, hogy egyszer mindenki megírja a saját családja történetét – érdekesebb, mint a Bushra szavazó közép-amerikaiak (ez alatt nem Hondurast értve) családtörténetei, ahol kétszáz éve nincs semmi hír.
- Említette, hogy minden vicclap-kísérlet befuccsolt, kivéve talán a Móricka című borzalmasan igénytelen kiadványt. De miért? Ők is a valóságot próbálták bemutatni?
Nem tudom. De meg kell mondjam: a vicceket igazán nem is szeretem. Helyesebben szeretem, de 1989 óta elvesztették a jelentőségüket. Büszke vagyok arra, hogy egyszer szerepeltem a Newsweek harmadik oldalán – azt mondják, ehhez lenni kell valaminek. Akkor azt mondtam, hogy csak az a vicc érdekes, amiből baja lehet az embernek. Ugyanis a szocializmusban a pesti vicc volt az egyetlen eszköz, amivel az emberek véleményt nyilváníthattak. Néha egy-egy viccel halálpontosan lehetett jellemezni valamilyen helyzetet – de a mai szőke nős és rendőrviccektől, vagy a Jáksó poénjaitól idegbajt kapok. Arról nem is beszélve, hogy a humoristának nem az a feladata, hogy vicceket gyűjtsön. Minden tisztelettel Bartók és Kodály felé: mi komponisták vagyunk, nem népdalkutatók.
Kapcsolódó cikkek:
Sas József
Forgács Gábor
Nádas György
Kazal László