Hallgatok az én bölcs barátnémra és azt teszem, amitől jól érzem magam. Most éppen írok ide....Volt tegnap egy furcsa esténk...Az Úr útjai kifürkészhetetlenek, és ami rossznak tűnik, az tulajdonképp nem is az...Nem győzök elég hálás lenni, hogy nem kellett azt az érzést átélnem, hogy undok, kiállhatatlan mérgeskígyó legyek...Idő és türelem erre van most a legnagyobb szükségem...meglesz, mert így akarom!

Szeretem ezt a Republic számot: Ébredni hosszú álomból....hát legyen!

 Ma reggel voltam az oviban. Nagyon jó oda bemenni, mert tele van pozitív energiával. A kölykök,  az óvó és daduska nénik is tündériek. 

A Sztancsik ikrek pedig kis manók vagy angyalok vagy koboldok? Nem is tudom...Mindig megajándékoznak valamivel....ma Rékától ezt a rajzot kaptam (a verset már én tettem hozzá) Mátétól pedig azt a gyöngyös napocskát, amit képemnek tettem ki.  Gyönyörűség....tele szeretettel....úgy, ahogy adták.

Az Isten áldjon benneteket Manók!

 Hogyan másztak át a kémény árnyékán a Szentlőrinciek?

Szentlőrincen egyszer a főbíró, a bíró meg az elöljáró késő este mentek haza.

Valahol boroztak, onnan siettek volna hazafelé. Egyszer csak megállnak mind a hárman. Előttük volt az úton keresztben egy kémény árnyéka, de ők azt hitték, hogy valami árok.  A főbíró nekiszaladt, hogy átugorja, mondja a bírónak, hogy ugorjon csak utána. Azt mondja a bíró, ő már nem fiatal ember, neki már az ugrás nem való, inkább átmászik az árkon.

Komáromi János

valami üres

kinyíltak az utcák
a járdák lábam köré tekerednek
átölelnek udvarokba rejtőző árnyak
mennék tovább, de nem engednek

néma sikolyok ásítanak
tátongó, sötét ajtók mögül
elnyeli lelkem a mélység
a seholnincssemmi körül

ez valami köd lehetett csupán
valami nyirkos élet-illat
amint beszippantottam volna
már régen elillant

de feldereng az ölelő homály alól
sápadt fényként a jövő
szememben tükröződik a hit
az eltűnő

ismét a vak-csend
ismét a süket valóság
monoton sötétbe tartó léptek
emberi gyarlóság

az üresség szívem körül
egyre nehezebb
a hiány kegyetlen szorítása
egyre erősebb

valami nincs ami volt
valami szín, valami folt
valami van, ami kell
remény, hogy minden nem tűnik el

Erre most leltem.....

Részlet a Mindennapi élet mágiájából.

,,,

Mindazonáltal addig is, míg gyarapodó ismereteink, segítõtársaink, végül az önanalízis támogatásával rátalálunk egyéniségünk minden betegséggócának sajátos szellemi ellenszérumára, vannak bizonyos általános törvények, amelyeket belsõ és külsõ magatartásunkban sem szabad többé figyelmen kívül hagynunk. A lélek egészségének olyan törvényei ezek, mint a test elemi higiéniai szabályai. E törvényeket négy pontban foglaljuk össze:

1.

Nagy László

TULIPÁNFEJŰ KAKASOK

Lelkemből kelve világra,
dalaim tollasodjatok,
táncoljatok, ti sarkantyús,
tulipánfejű kakasok.

Ágaskodjatok vállamon,
hívjatok új hajnalt nekem
kukorékolva köznapon,
pirossal nyomott ünnepen.

Ne cibáljátok hajamat,
hogyha a búbaj rámesett.
Fölfuvalkodva vörösen
védjétek meg a szivemet.

AZ ÉN SZIVEM

Az én szívem játszik,
ingemen átlátszik,
másik szívvel tündérkedik
hajnalhasadásig.

Az álmokat meg kell kétszerezni

Álmaimba fogódzom, kifut
a láthatár peremén az út
alólam, kitágult körömbe menti át,
mi a múlandósághoz méri magát:
hozza a tél vonuló rajvonalát,
hozza a szív, sorsomhoz tanút,
csikószem-egű gyerekkorát –
Csak boldog akartam én lenni, boldog,
s riasztok kitágult álom-égboltot,
s magasabban, mint az űrrakéta,
vallom én, hogy gyönyörű hitét a
szív ha néha el is veszti,

az álmokat meg kell kétszerezni,
szűz havon vérpiros mályvák
oltsák ki szemem világát,
ha bicsakló lábam alól kifut
a láthatár peremén az út.

A Szép Szomorú Könyvek Boltjában ül a boltos, várja  a vevőket. Jön egy vevő, bökdösi a könyveket, ez itt milyen? Szép szomorú, szép szomorú, mondja a boltos. Valami vígat nem tart? Csakis szép szomorút? kérdezi a vevő. Csakis, mondja a boltos. Csakis. De nagyon szép? kérdezi a vevő. Nagyon, mondja a boltos. Éppenséggel egyet megvehetek, mondja a vevő. Csak egyet? kérdezi a boltos. Egyet, egyet, csakis egyet, mondja a vevő, és vesz egy szép szomorú könyvet a boltostól.

Kormányos Sándor

Kő

Nehéz mint mindig, tántorog
veled mint fásult vándorok
roggyanó lépte délután
szürkére fáradt út porán.

Menni, hová, már nem tudod
csak nézed, sápadt csillagok
búcsúznak, és a hajnal int,
indulni kell, viszed megint.

Görnyedten vonszolod tovább
meredek lejtőn, mostohább
a messzeségbe szőtt remény:
Követ viszel, a szív helyén...

Különös álmom volt....a könyvtárban voltam. Nem tudom pontosan hányan voltunk bent, de az asztalnál ott ült az a süketnéma fiú aki a könyvtár olvasója.

A fura az volt, hogy az én dalomat dúdolta. Először nem is értettem, hogy lehet ez, majd elkezdtem vele együtt dúdolni, és egyre jobb kedvem kerekedett tőle. Mikor vége lett, odajött hozzám és nagy boldogan megölelt.

Élesen látom magam előtt a képet és érzem is....

Van a kimondott szöveg, amit a fülünkkel hallunk és az eszünkkel értünk - és van a "szövegalatti", vagyis a lényeg, amit nem hallunk és nem értünk. Vagy nem akarunk érteni! Ilyen is van. Hogy az ember lelki lustaságból, gyávaságból vagy érdekből nem akarja megérteni, amit a másik valóban üzen neki - inkább elhiszi a hazugságot. Müller Péter

Mind a túlburjánzó őszinteség, imnd a túlburjánzó hazudozás és elhallgatás nem embernek valók, szétrombolják az intim kapcsolatokat.

Mindig elhittél, vagy elképzeltél
egy földet, ahol otthon lennél.
Egy másik partot egy híd túloldalán.
S hogy egyszer majd felrepülhetsz,
esküdtél, hogy úgyis úgy lesz.
Mindig közelebb a tiszta éghez.
Mindig szabadon már.
S ahogy hittél benne egyre jobban,
én is veled álmodoztam,
híres napokon, néhány híres téren.
Csak a szél tudja, hogy most hol vagy.
Úgy van-e, ahogyan elgondoltad?

Fodor András   Egy barátságra


Kötöztük szélre, vízre, lángra,
beszakadt évek szurdokára,
a fal nélküli éjszakára,
ez az erő el nem szakadt.
Gyanakvó vád, ha megtapodta,
kapaszkodott a csillagokba,
sugara szárnya összefogta
a züllő távolságokat.

Ha dől a hegyre, házra este,
ráismerek intő kezedre,
lépcsőkön, ajtón át peregve
megyek veled az útra ki.
Léptünk verődő könnyű érce
muzsikát rak időre, térre,
a pusztulás iradtlan éhe
se tudja csendbe rontani.