Kormányos Sándor

Kő

Nehéz mint mindig, tántorog
veled mint fásult vándorok
roggyanó lépte délután
szürkére fáradt út porán.

Menni, hová, már nem tudod
csak nézed, sápadt csillagok
búcsúznak, és a hajnal int,
indulni kell, viszed megint.

Görnyedten vonszolod tovább
meredek lejtőn, mostohább
a messzeségbe szőtt remény:
Követ viszel, a szív helyén...