Komáromi János

valami üres

kinyíltak az utcák
a járdák lábam köré tekerednek
átölelnek udvarokba rejtőző árnyak
mennék tovább, de nem engednek

néma sikolyok ásítanak
tátongó, sötét ajtók mögül
elnyeli lelkem a mélység
a seholnincssemmi körül

ez valami köd lehetett csupán
valami nyirkos élet-illat
amint beszippantottam volna
már régen elillant

de feldereng az ölelő homály alól
sápadt fényként a jövő
szememben tükröződik a hit
az eltűnő

ismét a vak-csend
ismét a süket valóság
monoton sötétbe tartó léptek
emberi gyarlóság

az üresség szívem körül
egyre nehezebb
a hiány kegyetlen szorítása
egyre erősebb

valami nincs ami volt
valami szín, valami folt
valami van, ami kell
remény, hogy minden nem tűnik el

sodrott spirál

kötél kúszik végig a Tejúton
végtelenbe veszik a sodrott spirál
szilárdan tartja a Mindenséget
számtalan láthatatlan szál

ilyen szálak vagyunk mind a ketten
tekeredve egymásba fonódunk
két párhuzamos élet...
mi nem a Végtelenben találkozunk

Egy friss Komáromi János vers.

nem hiszem

nem hiszem hogy ér valamit
amikor marokra szorítom a szívem
nem látja senki hogy vonaglik
talán még sikít is csendesen
csak úgy halkan magának
magamnak
ujjaim közt hogy lüktet
milyen riadt-nyugodt ütemet ver
mintha azt ütné:
Nem adom fel, mégsem adom fel...

nem hiszem hogy ér valamit
amikor telekiabálom csendemet
nem hallja senki hogy ez más
talán egy imába szőtt üzenet
csak úgy hozzám
magamnak
két hang között belém hasít
szétrepeszt a némaság
mintha azt súgná:
Még várom, mindig várom a csodát...