Nagyon régen történt.Hogy mikor is? Már nem is tudom. Csak azt tudom, hogy fekete-fehér film volt. Erre a televíziós dokumentumfilmre, amíg élek emlékezni fogok. A filmkészítő arra volt kíváncsi, hogy abban az időben miként élt egy isten háta mögötti tanyán, mindenkitől magára hagyatva egy idős házaspár. A kis tanyaház rendes, gondos és tiszta, de fényűző luxuspalotának aligha volt mondható. Ott állt a nagy semmi közepén. Körülötte a Nagy-alföld végtelen homoktengere, amit azért szendén és szerényen itt-ott betakart némi gyep, aszott búza- vagy kukoricaföld. Az udvaron gémeskút. A háztól nem messze egy nem túl nagy istálló. Fecskefészkek az eresz alatt. Gólyák a kéményen. Az égen szelíden bégető bárányfelhők. A távolban jegenyék. Valahol ott húzódhat az út. Egyéb semmi. Semmi a világon. Se egy ház, se egy gazdasági épület, se egy traktor, gépkocsi, vagy a tájon átszáguldó vonat. A házacskában csend, nyugalom és két hetvenes ember. Sehol egy elektromos lámpa, rádió, tévé,.... bármiféle villannyal működő háztartási gép. Ugyanis a tanyán nem volt villany. Sem víz. Sem gáz. Sem telefon. Sem semmi. A göröngyös, hepehupás bekötő útról keréknyom vezetett fel csaknem a házig. Állapotából arra lehetett következtetni, hogy ez a két ember a közelmúltban aligha fogadhatott sok látogatót. Egyedül éltek az ország szívének a közepén. Egyedül. Körülöttük az Alföld csendje. Télen talán varjúkárogás, már ha el nem mennek tőlük a gyászoló vénasszonyokra emlékeztető madarak a jobb megélhetést ígérő városokba. Nyáron a tücsökszó - garantált. Talán énekelgetett nekik egy-egy szomorú, kajla szívű pacsirta is. A két öreg, a bácsi és a néni, szép szelíden egymás mellett ültek az ágyon. Tiszta, finom arcukon derűs mosoly. Olyan otthonosan megülő mosoly, amit talán még a harmadik világháború kitörésének híre sem tudna letörölni finoman barázdált arcukról. Szép emberek voltak. Olyan szépség "szállta meg" őket, amit évtizedek derűje, jósága, a környező világ és az egymás iránt érzett szeretet puha, meleg, érzései munkáltak ki tökéletesre és romolhatatlanra. Ott ültek az ágyon, és egymás mellett dolgos, ám fáradtnak egyáltalán nem tűnő kezét szorongatták. Látszott rajtuk, hogy nagyon szeretik egymást. A riporter kérdéseire felelgetve elmondták, hogy az egész életüket szeretett tanyájukon töltötték el. A földért és a földből értek. Amikor a riporter végül megkérdezte, hogy miként voltak képesek villany, vízvezeték, rádió, tévé, gáz nélkül leélni egy életet és hogy mit csináltak a langyos nyári éjszakákon, de főleg a hosszú téli estéken,hogy a guta ne üsse meg őket az unalomtól, egymásra mosolyogtak, és hamiskásan csak ennyit mondtak: ültünk a sötétben és simogattuk egymást.- Órákon át? - kérdezte a megdöbbent riporter.- Igen. - felelték. Elfutotta a szememet a könny. Válaszukból akkor még nemigen, de mára már megértettem, hogy a hetvenes éveikre is miért maradtak oly szépek, egészségesek, tiszták és derűsek. Kizárták az életükből mindazt, ami kétségbeejtően fölösleges, ami feltehetően nem teljesen épelméjű modern társadalmunkban. Nem engedték, hogy a hírek bemocskolják az elméjüket, megzavarják az érzelmeiket. Arra koncentráltak, amire mindannyiunknak kéne: a szeretetre. Biztos, hogy nekik volt igazuk.