Évszakváltás van most épp az én szívemben,

Fagyott szoborrá vált Anyámtól nyert Lelkem...

Tőlem elköltözött, Áldja meg az isten...

Az Ő Feltámadásában mindig szentül hittem!

Lehet, hogy Anyáink virágokból lettek,

Édes nektárjukból kis méhecskék ettek,

Porzásuk tovább-szállt zsenge szirmaikra,

Földön szaporodtak, mint vízben az ikra...

Lehet, hogy Angyalok, kiket ide küldtek,

Szerető méhükből gyermekeket szültek,

Aztán tovaszálltak, mint a tarka lepke...

Anyai szívüket itthagyták örökre...

Ő-utánuk most már mindhiába vágyunk,

Réges-régen kihűlt puha gyermekágyunk,

Még eljönnek értünk boldogan, sietve -

Majd ha égi ágyunk nekünk lesz megvetve.

Az Emberek olykor jégburokban élnek,

Leginkább az önző Igazságtól félnek...

Azt súgja lelkük csalfa, hazug Démona,

Ne nyisd ki szívedet: senkinek, soha!

Kár, hogy eközben elszáll az Élet,

Feladják a bátrak és akik félnek.

Mérlegük utólag: Jó-Rossz elegye,

Mégsem tudják, vajon jóra vezet-e?!

Jobb hát, ha szívünk mindig nyitva áll,

Belefér, ami öröm és mindaz, ami fáj.

Tegyük a Jót gyarló hála-várás nélkül,

Önmagunkat adjuk,megbecsült Emlékül!

A élet dús mezején egyedül maradtam,

Termő kalász helyett kudarcot arattam.

Kenyerem kukából, borom pocsolyából,

Szánj meg embertársam, emelj ki a sárból!

Én is ember vagyok, dermesztenek fagyok,

Piszkos szakállamnál csak bánatom nagyobb.

Ki vagyok én hát most, ember avagy állat?!

Sírásóm a rossz Sors, fejfám az utálat...

Adj hát reményt nekem társadalom,ember,

Ha mentő kezed nyújtod, hálám mint a tenger.

Megtisztultan állnék, ama' rendes sorba -

Imaházba mennék, nem halotti torba...

Éltük a Világot, szedtünk sok virágot,

Illatukból szőttünk csalfa délibábot-

Lassan pihenésre vágyunk, örök ölelésre,

Csemetés kertünknek legyen bő termése!

Utódok szórjanak ránk virágot és földet -,

Mi az Égbe szállunk, Ők öröklik a Zöldet...

A csodaszép Bolygót, a gömbölyű Földet,

Vízesés hullat majd értünk emlék-könnyet.

Majdan egyesülünk a Nagy Mindenségben,

Legyen Vég-otthonunk, odafönn az Égben!

Fejfánk megőrzi majd porladó nevünket,

Mindig feltámadunk, ha emlegetnek minket.

Itt van a fényes,napsütéses Nyár,

Ilyenkor nyitni kell, bezárkózni kár...

Az élet mézédes, dús terítéke vár,

Élvezd mámorát, mielőtt tovaszáll!

Van, hogy a szem lát, de a lélek vakon születik-

és a sötét lelkek mindazt ami jó, élve temetik...

Utamra visszanézve, amit holtomiglan bánok,

hogy nem osztottam szét elég boldogságot...

Ha majd életem alkonyán a végszóra várok -

remélem, hogy még sok vigaszt találok...

Azoktól, akiket tiszta szívemből szeretek,

ettől könnyeb lesz az - "Isten Veletek"!

Az Anyák szívükbe rózsákat ültetnek,

Magvaikból éledő palánták születnek...

Áldott kertjük a szép, zöldellő földi világ,

Virágporukat a szél szórja az Égbe tovább...

Éljenek és szüljenek az örökéltű Anyák!

Légy erős, egy régi ismerős ment el, akit túléltél döbbenten, / ma földi emlékét, a közös múltat gyászolod síri csöndben.../ Látod, egy szem már megint elszakadt életed gyenge láncán, / és csak reméled, hogy a Többikkel együtt odaát Ő is vár tán...

Előre mentek sokan, akiket ifjan becsültél, szerettél, / millió élményt, képet, szépet Róluk hiába gyűjtöttél? / Ám lehet, hogy mind megvárnak ott fent, a Másvilágon.../  vagy fakadó rügyekké válnak egy szép tavaszi virág-ágon...