Az Emberek olykor jégburokban élnek,

Leginkább az önző Igazságtól félnek...

Azt súgja lelkük csalfa, hazug Démona,

Ne nyisd ki szívedet: senkinek, soha!

Kár, hogy eközben elszáll az Élet,

Feladják a bátrak és akik félnek.

Mérlegük utólag: Jó-Rossz elegye,

Mégsem tudják, vajon jóra vezet-e?!

Jobb hát, ha szívünk mindig nyitva áll,

Belefér, ami öröm és mindaz, ami fáj.

Tegyük a Jót gyarló hála-várás nélkül,

Önmagunkat adjuk,megbecsült Emlékül!

A élet dús mezején egyedül maradtam,

Termő kalász helyett kudarcot arattam.

Kenyerem kukából, borom pocsolyából,

Szánj meg embertársam, emelj ki a sárból!

Én is ember vagyok, dermesztenek fagyok,

Piszkos szakállamnál csak bánatom nagyobb.

Ki vagyok én hát most, ember avagy állat?!

Sírásóm a rossz Sors, fejfám az utálat...

Adj hát reményt nekem társadalom,ember,

Ha mentő kezed nyújtod, hálám mint a tenger.

Megtisztultan állnék, ama' rendes sorba -

Imaházba mennék, nem halotti torba...