Az álmok tengere furcsa szerzet

ott lélek léleknek üzenhet,

s szív vallhat szívnek szerelmet.

Ott minden - mi itt nem - lelhető

ott vagyunk Isten is - világot teremtő.

Az álmok világa furcsa szerzet

az álmokban virág vall virágnak szerelmet

az álmokban, ki' van, mind angyalok

fejükön fénylő tündér-glória ragyog.

Az álmokban ritkán van szenvedés

s ha fáj is, mit élsz - jön az ébredés.

Az álmokban zöld a fű, és minden vidám

az álmokban mindig süt a nap,

mint szép őszi délután,

amikor Ő jött feléd,

megfogtad szép kezét,

s azt hitted, mindez örök...

Egyedül ültem le olvasni a parkban,

Szomorú fűzfának védő árnyékában.

A csalódottságra volt elég jó okom.

Megbántott a világ,ezt vettem én zokon.

Ha ettől még nem lett volna elég rossz a napom,

Elém állt egy kisfiú,izgatott volt nagyon.

Kipirult s kifulladt a játék hevében;

Felhevülten így szólt:"Néni,ide nézzen!"

Kezében elhervadt virág kornyadozott,

Lankadt szirmai tán nem látták a napot.

Halott virágával küldtem volna tova,

Mosolyt színleltem hát,s bámultam máshova.

...Egy szép piros "rózsa hevert lenn a porban,

Mellette férfiak és nők haladtak el sorban,

Mindenki ráfigyelt, mindenki megnézte,

Olyanok is voltak kik felvették kézbe.

De el egyse vitte, mind eldobta újra,

Igy került a rózsa ismét a porba, s az útra.

E méltatlan bánás a szívemig hatott.

S míg csak fel nem vettem, nyugodni nem hagyott.

De biz "én" is dobtam mert nem volt már szára,

Igy a szép rózsafej, szemétnek lett szánva.

Míg tűnődtem sorsán, meglepetés történt:

Kivétel törte át a szokást, a törvényt.

Járom a réteket,

felidézem az elmúlt éveket.

Kezdem a tulipán

bánatos, piros mosolyán.

Azt üzeni, hogy talán

az élet szebb lesz ezután.

Most előttem a rózsa,

az elmúlás hírmondója.

Ahogy a szirmok lassan lehullnak,

a napok eltelnek,

az évek elmúlnak.

Amott virít a nárcisz,

oly vidáman énekel,

örömében, illatától

a mező színes dalra kel.

Ha még tovább nézek,

még szebb lesz az ének,

ám már nem a rétek,

virágok világa,

csak egy álom tűnődő,

tündöklő varázsa.

Anyám a vad Délen szült engemet,

Bőröm koromszín, ám lelkem fehér!

Angyalfehér az angol kisgyerek,

Én koromszín, mint fény nem járta éj.

Anyám egy fa tövén oktatgatott,

S míg ültünk ott, s élveztük hűvösét,

Ölébe vett, egy csókot is adott,

S így szólt, Keletnek lendítve kezét:

"Lásd, kél a nap! A napban Isten ül,

Ő szórja ránk a fényt, a meleget,

Hajnalban enyhülést, délbe derüt

Tőle kapnak vadak, fák, emberek.

Mert te ilyen vagy s ők olyanok

és neki az érdeke más

s az igazság idegállapot

vagy megfogalmazás

s mert kint nem tetszik semmi sem

s mert győzni nem lehet a tömegen

s ami szabály, mind nélkülem

született:

ideje volna végre már

megszöknöm közületek.

Mire várjak még tovább, a jövőt

lesve alázatosan?

Fut az idő, és ami él,

annak mind igaza van.

Én vagy ti, egyikünk beteg;

és mégse nézzem a fegyvereket,

hogy szeretet vagy gyűlölet

közelít-e felém?

Áldd meg ezt a parányi szívet, hófehér lelket,

mely elnyerte az ég csókját a földi életre.

Szereti a nap tündöklő fényét és az anyja

boldog mosolyát.

Nem gondol megvetéssel a porra, és nem vágyik

csillogó aranyra.

Áldd meg őt, és öleld szorosan a szívedre.

Száz keresztúton át idetalált. Ő tudja a

titkát, hogy választott ki a tömegből téged,

ajtód elé lépett, és kezedbe fogózva kérdezte

az útját.

Híven követ, csacsog, és nevet, és a szíve nem

ismeri a kételyt.

Én úgy szerettem volna élni

Minden halandóval beszélni

Mindenkinek nevét kérdezni

Mindenkinek szívét érezni

A járdán osztani a virágot

Tegezni az egész világot

Megsímogatni ami állat

Érinteni minden fűszálat

Imádni végtelen sereggel

A napot ha fellángol reggel

És énekszóval összejönni

Az esti csillagnak köszönni

S testvéri csókkal hazatérni

Én így szerettem volna élni!

Ha csak várod, hogy jobb lesz a sorsod,

Ha a tükörben fáradt az arcod,

Ha fáj, amit el kellett engedned,

Ha életed álmát nem teremted,

Ha múltad sebeit feltéped éppen,

Ha elcsüggedtél ebben a létben,

Ha nem repít tovább a vágyad,

Ha nem érzed hozzá a szárnyad,

Ha bűntudat kínoz az útért,

Ha könyörögsz további hitért,

Ha ítélkeztél magad felett,

Ha nem látsz napot a felhők felett,

Akkor tudd, hogy ott vagyunk veled,

Akkor gyere, és nyújtsd felénk kezed,

Akkor hagyj csak ott minden hibát,

Akkor gyere és mondd el, mi bánt,

Akkor, ha akarod, hallgathatunk,

Akkor nevethetünk és játszhatunk,

Akkor öltözz, hogy sétáljunk egyet,

Akkor tudd, hogy béke van benned,

Akkor lehessünk fény a vállad felett,

Akkor lásd meg saját mély gyökeredet,

Akkor erős faként az égig nyújtózz,

Akkor erőt meríts az újabb úthoz.

Átölel a Fény

" Szeretnék angyalként az

emberek lelkébe látni,

egy pillanatra megérinteni őket,

s mélyen a szívükbe ásni.

Megőrizni mosolyukat,

s cserébe az enyémet adni,

átélni minden élményüket,

s őket nem szenvedni hagyni.

Átölelni őket, ha éppen

egyedül vannak,

csókot adni nekik,

de csak aki megérdemli annak.

Velük zokogni, s

örülni, amikor csak lehet,

hiszen ez a legtöbb,

amit egy angyal megtehet. "

Az Úr Angyala!

Egy szép napon az Úr hivatta Angyalát:

- Repülj le a földre, ott sokan várnak Rád.

Nézd meg mire vágynak, mi nekik a kincs.

Remélem nem olyan, mi a mennyekben sincs.

Olyan sokan imádkoznak, hogy tegyek csodát,

Menj és derítsd ki ennek az okát.

Tudd meg mi kell nekik, mi az, mire vágynak,

Hogy boldogságot adhassunk az egész világnak.

Az angyal elrepült. Három nap odavolt.

Várták az angyalok, a csillagok, meg a hold.

Harmadnap visszatért, fáradt volt, elgyötört.

Angyalnak született

Felhőt… bárányfelhőt nézett-

Ahogy egy angyal épp belelépett.

Lába nyomán a habos szeletek,

Lágy ringatózásba kezdtek.

Ringass, Ó ringass szédület!

Varázsolj el fákat, s füvet.

S ti, csivitelő kismadarak,

Tanítsatok neki angyaldalokat.

S ki ott van lenn és csak néz,

Kinek szíve emlékektől nehéz…

Megremegtet szemet, s szájat,

Adjatok hát neki angyalszárnyat!

Éjhegyből reggelt ásott a Hold.

Az űr felé fényességet tolt.

Éjjel az égen egy fénypont jön el,

Nézem szememmel, követni kell.

Úgy közelít ő, mint nagy madár,

Csodálatos-szép szárnyakon jár.

Úszik a fényben, leszáll elém,

Két kezét egyre nyújtja felém.

Érints meg engem, fogd a kezem,

megállni előttem, erőd legyen!

Átadok most egy jó hírt neked,

Egy angyal az égből megérkezett.

Hirdessed, hívd az embereket,

Fényt hozok közétek, s szeretet.

Mennyei angyal föntről leszállt,

Hirdetve nékünk égi hazát.

Szeretnék egy meseerdőt, olyan álommal szőtt,

elérhetőt, kis házikót patakokkal, lágyan formált dús fodrokkal.

Virággal telt selymes rétet, tücsökhangút, mely

dalra késztet, elsuhanó pillangókat, szivárványon hintázósat.

Magas hegyen lágy szirteket, rajta délceg törzsű fenyveseket, szélben hajló búzatáblát, mely égig nyújtja dús kalászát.

Ezerszínű rózsakertet, mi illatával könnyet ejtet,

hegyoldalon zuhatagot, mely a napfénytől tükröt ragyog.

Nem a természet teremtett:

Megálmodott valaki.

Úgy születtem, hogy a lelke

Káprázattal volt teli.

Első percem varázslat volt,

Szép, akár egy ének:

Élek, amíg álmodom, és

Álmodom, míg élek.

A mesék népe fogadott be,

Ő látta meg álmom,

Közöttük már otthon vagyok

Bárhol a világon.

A Képzelet tart össze minket,

Nem helyek vagy népek;

Élek, amíg álmodom, és

Álmodom, míg élek.

A mi világunk végtelen, és

Sok benne a rossz dolog.

Kinek Csillaga van,

legyen maga a béke,

hogy minden dolga itt

békében menjen végbe!

Kinek Csillaga van,

legyen felette bátor:

szeressen vakmerőn,

de érte mit se várjon!

Kinek Csillaga van,

öltözzék friss reménybe,

hogy ISTEN LELKE is

cselekszik benne, érte!

Kinek Csillaga van,

ámuljon, mert az IGE

testté lett, s boldogan

daloljon Róla szíve!

(Füle Lajos)

Egymáshoz szelídült lelkek vagyunk,
akik pár léptet együtt ballagunk,
amíg az utunk egy irányba visz,
talán örökké, vagy csak holnapig.

Nincs tér, és nincs idő kettőnk között;
lelked vendégül hozzám költözött,
s egy apró rezdülés, egy csendes hang
már énbelőlem is Tebenned van.

Magam felé vezetsz, a mélybe le,
s ösvényt nyitok én is bensőd fele.
Egymásra néz szemünk, s tükörbe néz,
igaz tükröt tart két baráti kéz.

Látod bennem, mit én nem láthatok,
szememről oldasz minden hályogot,
s elém teszed szépítés nélkül azt,
mi lépteimben gátol, megakaszt.

Ha a gyerekek kritizálva élnek,

Megtanulnak megbélyegzettnek lenni.

Ha a gyerekek ellenségeskedésben élnek,

Megtanulnak veszekedni.

Ha a gyerekek kicsúfolva élnek,

Megtanulnak szégyenlősnek lenni.

Ha a gyerekek megszégyenítve élnek,

Megtanulják bűnösnek érezni magukat.

Ha a gyerekek toleráns légkörben élnek,

Megtanulnak türelmesnek lenni.

Ha a gyerekek bátorítva élnek,

Megtanulnak bízni.

Ha a gyerekek dícsérve élnek,

Megtanulják megbecsülve érezni magukat.

Ha van valamid, ami jó,

Ami barátaiddal megosztható,

Legyen bár csak egy apróság:

Hozhatja Isten áldását.

Add tovább!

Lehet, hogy csak egy dal, mely vidám,

De segít megharcolni egy-egy csatát.

Lehet, hogy egy könyv, mely érdekes,

Egy kép vagy pillantás, mely kellemes.

Add tovább!

Ne feledd a másik fájdalmát!

Te kell, hogy segítsd az úton tovább.

Egy kedves szó vagy egy mosoly

Áldás lehet a másikon.

Add tovább!

Ha tudsz egy kedves történetet,

Vagy hallottál az utcán jó híreket,

Vagy jó könyvet rejt a szobád,

Mely segít elűzni a másik bánatát,

Add tovább!