Anyám a vad Délen szült engemet,

Bőröm koromszín, ám lelkem fehér!

Angyalfehér az angol kisgyerek,

Én koromszín, mint fény nem járta éj.

Anyám egy fa tövén oktatgatott,

S míg ültünk ott, s élveztük hűvösét,

Ölébe vett, egy csókot is adott,

S így szólt, Keletnek lendítve kezét:

"Lásd, kél a nap! A napban Isten ül,

Ő szórja ránk a fényt, a meleget,

Hajnalban enyhülést, délbe derüt

Tőle kapnak vadak, fák, emberek.

E kurta létben megeddzük magunk,

Mert vakít ám az égi Szeretet;

Ében testünk, korom ábrázatunk

Felhőfátylunk csak, árnyvető berek.

Mert ha lelkünk a fényt elbírja már,

Foszlik a felhőnk, s az Úr így kiált:

Arany sátramnál örvendj, mint a nyáj,

Szememfénye, berkedből jöjj ki hát!"

Ha egyszer ében felhőm szétfoszol,

S fehér felhőd is, angol kisgyerek,

Így szólok hozzád én is, amikor

Az Úr sátránál örvendek veled:

"Legyezlek, míg megszokod a sugárt,

Miben az Úr térdén törleszkedünk,

Cirógatom ezüst hajad puhán,

S te majd szeretsz, mert egyformák leszünk."