A poros úton poroszkál, fejfedőjét fejére húzva, a tekintetét lába elé szegezve baktat hegyen-völgyön át. Néha megáll, szemét az égre emeli, vagy a távoli látóhatárra, majd továbbbandukol. Világok vándora ő, mindenhova odaér, de sehova nem tart, s el sem késik sehonnan, mindenhova akkor érkezik, amikor annak ideje van. A világot időnélkül szemléli, ismeri a múltat, látja a jövőt, de nem féli az életet.

Ha megéhezik, éhségét a fák és bokrok rügyei és gyümölcsei csillapítják, ha megszomjazik, szomjúságát kristályvízű források, vagy a leveleken összegyűlt harmatcseppek oltják.

Egy napon egy fiatal megállt egy nagyváros központjában és mondogatni kezdte a járókelőknek, hogy neki van a legszebb szíve a világon. Nemsokára nagy tömeg gyülekezett körülötte és mindenki az ő csodálatos szívét bámulta. Semmi hibája nem volt a szívének. Egy karcolás, egy seb, egy repedés, semmi. Mindenki úgy találta, tényleg ez a legcsodálatosabb szív, amit valaha is látott.
Az ifjú nagyon büszke volt a tökéletes szívére és továbbra is dicsérgette önmagát.

Volt egyszer nagyon régen egy sziget, ahol emberi érzések éltek:
a Vidámság, a Bánat, a Tudás és még sok más, így a Szeretet is.
Egy napon az érzések tudomására jutott, hogy a sziget elsüllyed.
Ezért valamennyien előkészítették hajóikat és elhagyták a szigetet.
Egyedül a Szeretet akart az utolsó pillanatig maradni.
Mielőtt a sziget elsüllyedt, a Szeretet segítségért imádkozott:
A Gazdagság egy luxushajón úszott el a Szeretet mellett. Ő megkérdezte:
- Gazdagság, el tudnál vinni magaddal?