Egyedül ültem le olvasni a parkban,

Szomorú fűzfának védő árnyékában.

A csalódottságra volt elég jó okom.

Megbántott a világ,ezt vettem én zokon.

Ha ettől még nem lett volna elég rossz a napom,

Elém állt egy kisfiú,izgatott volt nagyon.

Kipirult s kifulladt a játék hevében;

Felhevülten így szólt:"Néni,ide nézzen!"

Kezében elhervadt virág kornyadozott,

Lankadt szirmai tán nem látták a napot.

Halott virágával küldtem volna tova,

Mosolyt színleltem hát,s bámultam máshova.

Nem ment el,sőt inkább mellém ült a padra,

Virágját szaglászta,s mondta kisvártatva:

"Az illata csodás,s bizony szép is nagyon.

Itt szedtem magának,tiszta szívvel adom."

Haldokló virág volt,mit átadott,

Ragyogó színe rég megkopott.

Tudtam azonban,el kell fogadnom

A fiú különben tán sosem hagy nyugton.

Nyúltam a növényért,hogy elvegyem tőle,

De ő csak tartotta fel,a levegőbe.

Eladdig nem tűnt fel,ekkor vettem észre,

A fiúcska nem lát,mert hogy vak szegényke.

Hangom megremegett,szememben könny égett,

Megköszöntem neki,hogy talált ilyen szépet.

"Szívesen"-mondta,s vidáman elfutott.

Nem tudta,hogy bennem mily mély nyomott hagyott.

Eltűnődtem rajta,vajon mint láthatta,

Hogy egy nő a fűzfa alatt önmagát siratta.

Honnan vette észre borús keservemet?

Talán a szívével lát jól ez a gyerek?

A vak gyermek szemével végre megértettem,

A világgal nincs baj,itt a hiba bennem.

Nem láttam meg eddig,milyen szép az élet

Megfogadtam,hogy ezután élvezem a szépet.

A hervatag kórót orromhoz emeltem,

Gyönyörű rózsának illatát éreztem.

Közben a fiúcska új gazzal kezében

Egy gyanútlan öregembert készült felvidítani éppen.