Mert te ilyen vagy s ők olyanok

és neki az érdeke más

s az igazság idegállapot

vagy megfogalmazás

s mert kint nem tetszik semmi sem

s mert győzni nem lehet a tömegen

s ami szabály, mind nélkülem

született:

ideje volna végre már

megszöknöm közületek.

Mire várjak még tovább, a jövőt

lesve alázatosan?

Fut az idő, és ami él,

annak mind igaza van.

Én vagy ti, egyikünk beteg;

és mégse nézzem a fegyvereket,

hogy szeretet vagy gyűlölet

közelít-e felém?

Ha mindig csak megértek,

hol maradok én?

Nem! Nem! nem bírok már bolond

szövevényben lenni szál;

megérteni és tisztelni az őrt

s vele fájni, ha fáj!

Aki bírta, rég kibogozta magát

s megy tőrök közt és tőrökön át.

Ketten vagyunk, én és a világ,

ketrecben a rab,

mint neki ő, magamnak én

vagyok a fontosabb.

Szökünk is, lelkem, nyílik a zár,

az értelem szökik,

de magára festi gondosan

a látszat rácsait.

Bent egy, ami kint ezer darab!

Hol járt, ki látta a halat,

hogyha a háló megmaradt

sértetlenűl?

Tilalom? Más tiltja! Bűn? Nekik,

s ha kiderűl!

Bennünk, bent, nincs részlet s határ,

nincs semmi tilos;

mi csak mi vagyunk, egy-egy magány,

se jó, se rossz.

Rejtőzz mélyre, magadba! Ott

még rémlik valami elhagyott

nagy és szabad álom, ahogy

anyánk, a végtelen

tenger, emlékként, könnyeink

s vérünk savában megjelen.

Tengerbe, magunkba, vissza! Csak

ott lehetünk szabadok!

Nekünk többé semmit sem ad

ami kint van, a Sok.

A tömeggel alkudni ha kell,

az igaz, mint hamu porlik el;

a mi hazánk az Egy, amely

nem osztozik:

álmodjuk hát, ha még lehet,

az Egynek álmait!