Egymáshoz szelídült lelkek vagyunk,
akik pár léptet együtt ballagunk,
amíg az utunk egy irányba visz,
talán örökké, vagy csak holnapig.

Nincs tér, és nincs idő kettőnk között;
lelked vendégül hozzám költözött,
s egy apró rezdülés, egy csendes hang
már énbelőlem is Tebenned van.

Magam felé vezetsz, a mélybe le,
s ösvényt nyitok én is bensőd fele.
Egymásra néz szemünk, s tükörbe néz,
igaz tükröt tart két baráti kéz.

Látod bennem, mit én nem láthatok,
szememről oldasz minden hályogot,
s elém teszed szépítés nélkül azt,
mi lépteimben gátol, megakaszt.

Az önmegismerés tükre mutat
fájón valós, hosszú, nehéz utat,
mit végigjárni egymagunknak kell,
de estünkből barát keze emel.