Csak egy vallomás!

Nem   merek  a   szemedbe  nézni,

két   kezemmel  a  kezedhez  érni.

Nem  adhatok  most  semmi  mást,

csak  ezt  a   kicsinyke   vallomást!

Bocsáss meg hát picinyke virágom,

hisz  rajtad kivül senkim sincs már

ezen a  gyötrelmes,  bántó  világon.

S  én téged  még  is sokat bántalak,

S   könny  áztatja  a tündöklő arcodat.

Pedig ugy, de  ugy  szeretlek  téged,,,,

hogy  a nap  sem  szeretheti jobban a

nélküled semmit érő magányos földet.

De én szeretlek mint  csillagok a sötét

égbolt  végtelen  és  magányos  kékjét,

mint  erdő  a  benne lakó millió  madár

csilingelő,életet adó magasztos énekét.

Nem tudom hogy mi van most  velem?

Érzem megöli szívem az irántad érzett

végtelen,szünni nem  akaró, szerelem.

S vele  ahelyett hogy téged szeretnélek,

 kínozlak , gyötörlek , s szinte  megöllek.

Őszinte  leszek hozzád, mert  igy helyes,

egy kinzó kép rágja a féltékeny szívemet.

Mert  látom én magam előtt hogy elvették

arcodnak mosolyát , lelked  ártatlanságát,

piciny kezed tiszta érintését, szived lelked

tisztaságát, szádnak igaz csókját melegét.

De lehet  semmi  az egész,   szived enyém,

s ha bízunk egymásban,  van még remény.

Remény  egy  új  kezdetre,  s új szerelemre,

esély  a  könny  mentes  ujjászületett  életre.

Fogadj tőlem egy szivet s társad lesz örökre,

egy remegő kezet , mi elvezet a  szerelembe!

S az éhező, könyörgő, lelkem nem kér cserébe

most  már  semmi  de  semmi  mást......

csak fogadd el , ezt az őszinte , szerelmi vallomást!

Vida Zoltán.