ROSTA ERZSÉBET- RÁBAI ATTILA
Csalo! Csalo!
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-tár

Tartalom

Zötykölődő pléhbusz helyett
A koleraoltást nem ússzuk meg
Elhagyjuk "Kísértetországot".
A gépmüezzin elaltat, ébreszt az "alarm"
Jó magyarnak lenni Törökországban
Noé is járt az Ararátnál
Kurdok tesztelik ruhámat
Éjszaka a lágerban
A nyakkendő idegen az iszlámtól
Ritka a több feleség
Zarathusztra földjén
Vigyáz ránk az iszlám gárda
Az ünneplők verik magukat
Légyszaros csempésztanya
Kerékcsapáson Nagy Sándor nyomában
A bazárban kalasnyikov is kapható
Átkelünk a rablók útján
Az úttesten úszik egy hal
Carnet-ra várva Iszlámábádban
Látogatóban a 92 éves Györgyike nővérnél
A határ nyitva tíztől négyig
A szikh nem dohányzik és nem koldul
A tibeti pásztorlánykák nyomában
Krisna eloszlatta Ardzsuna kétségeit
A marhahúsevés kannibalizmus
Utolsó Buddhaként tisztelik
Ahány ház, annyi szokás
Nem létezik más Isten, csak az igazság...
...fekete lingamot simogat
Jövendölnék a jósnak
Huszonegyféle fagylaltból választhatunk
Gitár formájú tulitarka torta
Ráma isten szülőhelyén
Tehénlepényen fő a vacsora
Néhai Csoma Sándor emlékére
Morcos rendőr a Gangesz partján
India szellemisége árad a városból
Teréz anya missziója
Művészi pornográfok Szúrjának
Kétszerszületettek és érinthetetlenek
Ismét Ganésa részére gyűjtenek
Gyémánt trónus, ahol egykoron Buddha ült
Reng a Gangesz hídja
"Ráma nám, Szatja he"
Feleségét 35 évvel élte túl
... és irtunk Tagorénak, hogy jövünk...
"Ádáb arz" - köszönünk el tőlük
Cserbenhagyó gengszterbusz
Az eszfahániakat tekintették Irán skótjainak
A szokásosnál több a Khomeini kép
Épségben megúsztuk!

Zötykölődő pléhbusz helyett

Még igazából az előző kalandunk élményeit sem emésztettük meg, máris újabb utazáson törtük a fejünket; természetesen mindketten ismét ugyanarra az országra, Indiára gondoltunk. Pedig éppenséggel indulhatnánk közelebbre is, hisz Európa ugyancsak temérdek felfedezni valót, újdonságot nyújtana számunkra. Nekünk mégis a már kétszer látott India kell. E nosztalgiára nem könnyű rövid, de még nehezebb ésszerű választ adni, szerencsére erre nincs is szükség, hiszen India nem a racionális, hanem az intuitív emberek világa. Egy olyan ország esetében, melyről nem lehet semmi olyat állítani, melynek ne lenne az ellenkezője is igaz; melyet közhelyszerűen, sommásan az ellentétek országának neveznek; mely noha rohamosan modernizálódik, sok tekintetben mégis megrekedt a középkornál; melyről elmondható, hogy egyszerre vonzza és taszítja az embert, mely ugyanabban a pillanatban mutatkozik gazdagnak és szegénynek; nem sok értelme van a logikus érvelésnek. India elsősorban érzelmeket ébreszt, hangulatot kelt, éppen ezért csak belülről, spirituálisan közelíthető meg. Nem lehet leírni vagy megmagyarázni, csak sejtetni engedi magát; e földrésznyi hatalmas ország belső lénye a nyugati, racionális elme számára megfejthetetlen rejtély, elérhetetlen, megfoghatatlan talány.
Visszahív a hinduk szent városa Benáresz, a buddhizmus bölcsője, Szárnáth, de jó volna megnézni a hatalmas metropoliszt, Kalkuttát is, valamint elzarándokolni Körösi Csoma Sándor nyughelyéhez, Dardzsilingbe! Szívesen vegyülnénk el ismét Új-Delhiben, a Connaught Place forgatagában, keringenénk a Palika Bazár labirintusában, tisztelegnénk Gandhidzsí "síremléke" előtt a Rádzsgháton, zsémbelnénk ravasz hindu szkúteresekkel, alkudoznánk agyafúrt kasmíri kereskedőkkel, miközben állandóan azon dohognánk, hogy már megint rászedtek.
Indiába utazunk. A színpompás, sokvallású, ezernyelvű, megmagyarázhatatlan Janus-arcú Indiába. De milyen járművel menjünk? A baleseti statisztikák szerint legbiztonságosabb repülő egy rossz emlékű dél-indiai utazás óta szóba sem jöhet. Az eset óta ugyanis betegesen ódzkodom mindenféle repüléstől. Úgy adódott, hogy az Indian Airlines gépével Kerala fővárosába, Trivandrumba tartottunk, azonban a célállomás előtt még Kocsinban is le kellett szállnunk. Pilótánk hosszasan körözött az Arab-tenger fölött, míg végre a sok sziget között sikerült rátalálnia Willingdon szigetére. Először zuhanni kezdett a gépünk, majd amikor szerencsésen földet értünk, a leszállópálya tűnt túl rövidnek, kis híján a város főutcájában kötöttünk ki. A Boeing orra mindenesetre átnyúlt az acél védőkorláton. Korábban átéltem meleg pillanatokat a zord Himalája fölött is, Afganisztán légterében pedig oly barátságtalan légörvénybe kerültünk, hogy összekapódott gyomorral már búcsúztam az élettől.
Válasszunk más járművet! A vasút állítólag - a leírások szerint - csak az iráni Kermánig visz, onnan busszal folytathatnánk utunkat, ám ez a megoldás nagyon időigényes, és olyan bizonytalan, mint a kivert kutya vacsorája. Mehetnénk a Kijev-Baku útvonalon is, majd onnan Dzsolfán és Tabrizon át tovább Teheránig; ez a megoldás valamivel gyorsabbnak tűnik, itt viszont a szovjet utódállamokban gyakori nemzetiségi villongások miatt a közbiztonság nem kielégítő. A régebbi bédekkerek szerint egyes magánvállalkozók rendszeres autóbuszjáratokat közlekedtetnek Isztambul és Delhi, sőt München és Delhi között is. A váltott sofőrökkel, éjjel-nappal zötykölődő pléhbuszok ötlete a férjemnek sem tetszett, ezért ezt a verziót gyorsan elvetettük. Természetesen megpróbálhatnánk az autóstoppal egybekapcsolt buszozást, vonatozást is, de ez a fajta gyűrődés inkább a nálunk fiatalabb generációnak való, mi már kinőttünk a hátizsákos turizmusból.
Maradt a hajó, ez azonban még a vonatnál is reménytelenebbnek látszik, hiába keresgélünk a nemzetközi menetrendben, nem lelünk megfelelőre. Igaz, hogy a Perzsa-öböl országai és Pakisztán között sűrűn ingáznak hajók oda-vissza, ám ezek kizárólag zarándokokat szállítanak. Ráadásul a hosszadalmas tengeri ringatózás nem kifejezetten élvezetes, közben az ember naphosszat a határtalan víztükröt kénytelen kémlelni.
Utolsó lehetőségként merült fel a közút és a személygépkocsi gondolata. E meglehetősen kockázatos közlekedés melletti legfőbb érv, hogy kocsival nagyobb a szabadság, nincsen az ember helyhez kötve, nem kell a menetrendekhez alkalmazkodni, többet lát, könnyebben mozog; de talán még ennél is többet nyom a latban, hogy szűkös anyagi lehetőségeink, valamint a rendelkezésünkre álló idő korlátozott volta miatt, a tervezett utat bejárni, ráadásul mindent megtekinteni más járművel aligha lennénk képesek. A mi két és fél hónapunkkal szemben a gyakorlott világutazók minimum 6 hónapot szánnak egy ilyen útra.
Első ténykedésként vettünk három autóstérképet: egy európait, egy közel-keletit és egy indiait. Napokig görnyedtünk a lepedőnyi térképek fölött, majd kijelöltük a legoptimálisabb útvonalat, amely Románián, Bulgárián, Törökországon, Iránon és Pakisztánon át vezet Indiába. Méltán nevezik ezt az utat "hippi-ösvény"-nek, ugyanis ezen az útvonalon mentek, sőt tartanak ma is Nepál fővárosába, Katmanduba a dologtalan, családjuk által pénzzel rendesen megtámogatott fiatalok, akiknek "lázadásból" kedvük szottyan egy kis világjárásra. A kiválasztott útvonal még így térképen is megdöbbentően nehéznek és iszonyú hosszúnak látszik, úgy 25-30 ezer kilométert tennénk meg hetven-nyolcvan nap alatt, ami körülbelül napi 400-500 kilométer vezetést jelent, bár vannak olyan hegyi szakaszok, melyeken 200-300 kilométernél többet még a helyismerettel rendelkező profik sem képesek levezetni. A távolság nagyságára jellemző, hogy a Budapesttől Delhiig több mint 7500 kilométert kell megtenni, és ez még csak az út első stációja.
Az utazáshoz persze kifogástalanul jó, strapabíró autó szükséges, e kívánalmaknak azonban kiszolgált öreg Skodánk aligha felelhet meg. Hiába van meg bennünk a mehetnék, hiába ismerjük már az útvonalat, hiába tudjuk azt is, hogy mely városokat ejtenénk útba, mit lenne érdemes megnéznünk, hol kéne megszállnunk, milyen oltás kell, miféle gyógyszerek szükségesek és milyen útipoggyászt vigyünk magunkkal. Kevés pénzünk lévén, kocsivásárlásról szó sem eshet.
Tervezgetés közben pattant ki a merész idea a fejemből: mi lenne, ha utazásunkhoz szponzort keresnénk? Törekvésünket pár hónapos kitartó próbálkozás után végül siker koronázta. Előbb az Autókertől, majd később a Merkúrtól is kedvező ajánlatot kaptunk. Az utóbbi egy Maruti-Suzuki személygépkocsit kínált fel számunkra. Izgatott a nagy kihívás, szenzációs lenne a Hindusztáni-félszigetet egy Indiában gyártott kocsival megjárni. A Szandzsáj Gandhi szerelméről elnevezett Marutival - kipróbálása után - mégsem mertük vállalni a sok akadályt, veszélyt rejtő utat, ez a mutatós kis járgány remek menettulajdonságaival egyetemben is, főleg városi közlekedésre való, na meg méretei miatt nem ideális az ilyen hosszú utazáshoz.
Az Autóker-Subaru Autószalon - reklámtevékenység fejében - egy japán Subaru-Libero mikrobuszt kommendált, amit nagy örömmel fogadtunk el. A remek menettulajdonságokkal bíró, számos extrával felszerelt mutatós jármű legfőbb erénye talán a négykerék-meghajtás, ami egyes bédekkerek
ajánlásai szerint Ázsiában majdhogynem kötelező. Ilyen hosszú úton azonban az sem utolsó szempont, hogy a kocsinak jó nagy a belső tere, s a hátsó ülések átalakíthatók fekhelynek.
Az autóval való ismerkedés könnyen ment, már az első kör után összeszoktunk, mint lovas a lovával, megéreztük egymás ritmusát. Csodálatos gép, ragyogóan gyorsul, észrevétlenül, finoman lassul, jól lehet vele manőverezni és parkolni, majdnem helyben megfordul, nem fogyaszt többet, mint a Skodánk, a dudájának hangja markáns, akár a nagy buszoké (keleten ez nem egy hátrányos tulajdonság), s a riasztója meg olyan érzékeny, mint a legkényesebb szűzlány, elég csak hozzáérni, máris "nyafog".
Reggelenként az első dolgom, hogy kimegyek a kertbe, s végigsimítom sárga-kék csíkos oldalát. Gyönyörű kis jószág, hófehér dukkós teste csillog-villog a korai napfényben, olyan mint egy ékszerdoboz.


A koleraoltást nem ússzuk meg

A Subaruval feltehetően könnyebben vesszük majd az akadályokat, a kanyargós szerpentineket, a veszedelmes hegyi utakat. Iránban sós mocsaraktól és kiszáradt tavaktól övezve, sivatagos, félsivatagi sztyeppes vidéken halad majd az út, ahol időnként nemcsak a föld mozog, de a gyakorta viharos szél a homokkal együtt a kavicsokat fölkapja, és mire odaérünk júliusban már nem kizárt az 50 Celsius-fok fölötti hőmérséklet sem. Persze a szélsőséges éghajlatú Pakisztán és a trópusi hőségű India sem áltat jobb útviszonyokkal, sőt, ha nagyon iparkodunk, pluszként, már az Indus völgyében telibe kaphatjuk az első monszunt, mely arrafelé épp július közepe tájékán söpör végig.
Minden valószínűség szerint lesz alkalmunk kipróbálni, hogyan reagál járművünk az időjárás szélsőségeire, mire jó a négykerék-meghajtás, mit ér a manőverező képesség az óriási nagyvárosok kaotikus forgalmában.
A török vízumot szerezzük be elsőként, de az indiai és a pakisztáni átutazási engedélyeket is megkapjuk egy nap leforgása alatt. Félve, hogy az iráni vízumra heteket kell várnunk, vagy - mint ahogy azt a jól értesült bennfentesek mondják - esetleg meg sem adják - felkészülve arra, hogy a tervezettől eltérő útvonalon kell mennünk - más lehetőségeket is végiggondolunk. Mehetnénk például a volt Szovjetunión keresztül, Taskentnél délre fordulva Afganisztánon át, a Kabul-folyó völgyében Peshawar felé. Az afganisztáni belső villongások, törzsi háborúk miatt ezt az écát azonban nyomban elfelejtjük.
- Mi lenne, ha Kínán át próbálkoznánk? - kérdezi férjem, s máris rámutat a térképen az ősi Selyemútra. Ez esetben először Frunzéba (feltehetően más már a neve) kellene eljutnunk valahogy, aztán Kínába, Kasgár városába, majd onnan a 4733 méter magas Khundzseráb-hágón át érhetnénk el Észak-Pakisztánt. A kínai Kasgárt a pakisztáni Iszlámábáddal összekötő "Karakoram Highway", amit rövidítve csak KKH-nak hívnak, 1284 kilométer hosszú, gépkocsival úgy 4-6 nap jártányi út. Kétségtelen, izgalmas lenne végigmenni a világ legmagasabban fekvő kiépített autóútján, a Himalája, Karakorum és a Pamír hegységek között kanyargó KKH-n, melynek megépítésén olykor 15 ezer pakisztáni és 30 ezer kínai munkás dolgozott. Az útépítés óriási erőfeszítéseket, sok véráldozatot követelt. A csaknem húsz évig tartó munkálatok alatt az út majdnem minden kilométere egy áldozatot követelt: 810 pakisztáni és 82 kínai vesztette életét az építkezés során. Talán a számos veszélyforrás az oka, hogy a KKH-t külföldiek nem, vagy csak különleges engedéllyel használhatják - mint utóbb megtudtuk - ez az út elsősorban a kínaiak és a pakisztániak számára áll nyitva.
A latolgatások sorát a hőn áhított iráni tranzitengedély megadásáról szóló telefonértesítés szakítja félbe. Előzőleg sokan ijesztgettek rémhírekkel, de még az iráni követségen sem biztattak semmi jóval, ugyanis a vízumkérelmet nem itt hagyják jóvá, hanem elküldik Teheránba a Külügyminisztériumba, ahol valamilyen megfontolás alapján vagy engedélyezik vagy nem. Előre senki nem lehet okos, egyes országok polgárai könnyen, másokéi nehezen kapják meg, de az sem ritka, hogy mindenféle indokolás nélkül egyszerűen megtagadják a beutazótól az engedélyt, a döntés valószínűleg mindig az aktuális politikai helyzettől függ. Néha egészen extra dolgokat kérhetnek, például munkahelyi ajánlást, iskolai látogatási bizonyítványt, vagy ha valaki repülővel akar utazni, akkor a repülőjegyének másolatát. Valójában én is csak akkor hiszem el, hogy van iráni vízumunk, amikor a ruszárit viselő ügyintéző hölgy kezembe nyomja a két útlevelet, a benne díszelgő pecséttel. Szerencsére nyomban észreveszem, hogy csak egyszeri belépésre szól vízumunk, nem pedig kettőre, ahogy kértük, az elírást íziben kijavíttatom. Most már jó lesz igyekeznünk, mert a vízum érvényessége a kibocsátás napjától ketyeg, nem pedig a felhasználástól.
A következő meglepetés akkor ér, amikor kiderül, hogy az általunk sima ügynek képzelt biztosítás milyen problémákkal jár. Nagyot tévedtünk, amikor azt hittük, hogy egyszerűen besétálunk valamelyik biztosítóhoz, ahol vég nélkül sorolják szolgáltatásaikat. A túl nagy rizikó miatt nemcsak a két legnagyobb biztosító nem vállalja a gépjármű-biztosítást, de a többi is nemet mond, a Providenciától a Garanciáig, a Coloniálon át még a Lloyd is elzárkózik. A Hungária cascóját pedig én vagyok kénytelen elvetni; az még csak hagyján, hogy mindössze a török-iráni határig vállalnának garanciát, ám azt, hogy az újonnan beszerelt Piranha riasztóhoz egy általuk ajánlott kisiparostól további pluszigazolást követelnek, már képtelen vagyok tolerálni. Ezek után kényszerűségből marad a kötelező biztosítás dokumentuma, a zöld kártya. Ha minden kötél szakad, az ázsiai területen majd keresünk egy török biztosítót, esetleg más országban kísérletezünk, talán több sikerrel járunk. Mindenesetre biztosítás nélkül nekivágni elég rizikós, hiszen anyagilag felelősséget vállaltunk a Subaruért. Elképzelni sem merjük, milyen következménnyel járhat, ha összetörik a kocsi, vagy ne adj' isten, ellopják.
Az oltásokkal több szerencsénk van, az előző utunk előtt kapott tetanusz és a tífusz még három évig hatásos, a koleraoltást viszont nem ússzuk meg, ez ugyanis csak hat hónapra és ötven százalékban nyújt védettséget. Mivel azonban, ahogy a doktornő viccesen mondja: "száz százalékos védelmet két oltás sem nyújt", beérjük eggyel. Ha kérnénk hepatitisz ellen is beoltanának - a pakisztáni útikönyv javasolja a fertőző májgyulladás elleni oltást - mi azonban ezt inkább kihagyjuk. A malária elleni tablettákat már szedjük. Az OTE trópusi tanszékének orvosnője a Delagilt javasolja, amely a lehető leghatásosabb az ottani garázda szúnyogok által hordozott vírusmutáns ellen. Ha mégis megkapnánk a váltólázat, arra az esetre felír egy receptet az Indiában kapható gyógyszerre. Ajánlja még, vigyünk magunkkal sebfertőtlenítésre tiszta szeszt, e jó tanácsot azonban nem szabad komolyan vennünk, hisz ha a szeszmentes Iránban és Pakisztánban - az úgynevezett "száraz országokban" - megtalálnák kis flakon alkoholunkat, lenne nekünk "nemulass", e meggondolatlan cselekedetünket minimum botozással, vagy korbácsolással "díjaznák", de talán még súlyosabb büntetést is kaphatnánk.
Noha komolyan vesszük az egészségügyi intelmeket, és természetesen vigyázunk magunkra, nem ülünk fel a riogató rémtörténeteknek. Mi, vegetáriánusok kevesebb fertőzésnek vagyunk kitéve, mint a húsevők. Indiában eddig egyszer sem használtunk fertőtlenítő tablettát, sőt a Kovalam-parti gyerekek kezéből bátran ettem a hámozott ananászt, Attila pedig Ó-Delhiben egy utcai árustól vásárolt, kézzel sózott, citromozott jégcsapretket falatozott gondtalanul, és akkor még nem is szóltam a szállodai, na meg a vonatokon csurgó, fogmosásra használt mosdóvizekről, s mégsem lett egyikünknek sem kutya baja. Ha mindentől félünk, akkor nem marad időnk örülni!
Közeleg az indulás napja, már beszereztem két jókora fejkendőt, s hosszú ujjas bokáig érő ruhákat, azt mondják ugyanis, hogy Iránban nem tanácsos az öltözködéssel kitűnni a csadoros nők közül. Valamennyi úti dokumentumunkról kópiákat készíttetünk. Napokig válogatok a pár útra szánt praktikus holmi között, s még nagyobb gonddal, minden eshetőségre számítva állítom össze egészségügyi csomagunkat.
Nagyon izgat, kapunk-e majd ólommentes benzint, mert a Subaru katalizátoros autó. Bár mindenhonnan azt a választ kapjuk, hogy természetesen van, ám ha félretájékoztatnak, akkor bizony "tönkrevághatjuk" a katalizátort. A követségeken személyesen is megnyugtatnak; emiatt ne fájjon a fejünk: "Unleaded petrol no problem" (Ólmozatlan benzin nem probléma). Közvetlen indulás előtt a szervizben a teljes olajcsere, és revízió közben a mestertől ellessük a szerelési alapfogásokat. Attila szorgalmasan gyakorolja az urdu és a perzsa betűket, a hindi dévanagári írással elboldogulunk, mert tanultuk.
Hátravan még a Külügyminisztérium engedélyének megszerzése is, hogy beszámolóinkat a kinti magyar követségekről adhassuk le, utunkról ugyanis rendszeresen tájékoztatjuk a Népszavát.


Elhagyjuk "Kísértetországot".

- Hát akkor induljunk, irány az ismeretlen!- a gázpedálra lépek. A villanypózna tetején egy feketerigó elismerően füttyent: "Ezek aztán korán keltek!" Dunavecsén péksüteménnyel, Kiskunhalason pedig benzinnel tankolunk fel, a három marmonkanna egyből elnyel hatvan litert. A benzinkutas érdeklődésére, természetes egyszerűséggel közöljük, úti célunk India. Sapkáját tarkójára tolva, gondolataiban lázasan kutatva, némi habozás után elismerően szólal meg:
- Az bizony nagyon messze van!
A határőrség ügyeletesének tanácsára az utolsó pillanatban változtatunk útitervünkön, és Tompánál hagyjuk el az országot. Hiába, az idő pénz, ezért a "békés" Románia helyett - ahol a szabadságra hazautazó törökök miatt a bolgár határnál állítólag napokig is kell várakozni a kompra - a háborús Kis-Jugoszláviát: Vajdaságot, Szerbiát választjuk. Utóbb sajnos rá kell jönnünk, hogy amit nyertünk a réven, elveszítjük a vámon.
Bácskatopolyát elhagyva az út két oldalán durva arcú férfiak a "cséndzs mani" egyezményes jelét mutatva, ujjaikkal pörgetik a pénzt. A belgrádi Duna-hidat igencsak őrzik, alapos ellenőrzésben van részünk. A jugoszláv fővárosba érve a rádión halljuk, hogy aznap tüntetés várható, s hogy elmebetegek szöktek meg egy zárt intézetből, a gondozottaknak több mint a felét még jelenleg is keresik. A magyar Kossuth adó külpolitikai kommentátora kendőzetlen kritikával ostorozza a szerb vezetést. Míg behúzott nyakkal hallgatjuk a híreket, szurtos kis utcagyerekek megrohanják kocsinkat, minden tiltakozásom ellenére egy jelzőlámpa piros jelzését kihasználva, valami ragacsos ronggyal törlik le szélvédőnket. Akciójuk 100 dinárba kerül és sok mérgelődéssel jár, később ugyanis alig tudjuk letisztítani a homályossá vált üveget. Újabb érvágásként néhány perccel később állítólagos gyorshajtásért 20 márkára büntetnek. A 40 kilométeres sebességkorlátozást jelző táblát követő kanyar után két kárörvendve vigyorgó rendőr minden külföldi rendszámú kocsit kiállít a sorból. Valutánkat elégedetten gyűrik a zsebükbe. Tudjuk, hogy nekünk van igazunk, a bizonyításra azonban most nincs időnk, kelletlenül, de beismerjük, hogy nyertek, különben is ők az erősebbek. A tranzitutas, pláne ha még siet is, helyesebben teszi, ha befogja a száját! Alig megyünk néhány száz métert, egy felverődő kő repeszti meg a kocsi szélvédőjét. Ez bizony nem valami szerencsés indulás!
Az út egyébként valóban rövid, gyors, jelentős időt takarítunk meg, ennek azonban ára van: a sáp, amit úthasználat címén kivetnek ránk, igen érzékenyen érint bennünket. Több mint 120 márkát húznak ki a zsebünkből. A márka és dinár közti átváltási árfolyam az autópályán óráról órára változik, a fizetendő összeget minden esetben az üvegkalitkában ülő durva modorú díjbeszedő határozza meg, apelláta nincs. Az egészben mégis az a legszomorúbb, hogy ezért a jelentős tarifáért valójában csak az utat használhatjuk, nem nyújtanak semmiféle szolgáltatást: nincs benzin, piszkosak a parkolók, koszosak a vécék. Az előzékenység, udvariasság pedig teljesen ismeretlen fogalom errefelé. Persze forgalom sincs, a Belgrádot és Ništ összekötő, máskor oly zsúfolt autópálya most majdnem üres, percenként jó, ha három-négy kocsi jön velünk szemben, ami - figyelembe véve 120-as tempónkat - azt jelenti, hogy kilométerenként átlagosan egy kocsival találkozunk. A mi oldalunkon időnként szinte teljesen egyedül vagyunk.
Niš előtt, a leállósávba húzódva hazai benzinnel töltjük fel a kocsit. Tele tankkal, záporesőben érünk az autópálya kijáratához, ahol újabb tortúra kezdődik. Az úthasználati pénztárnál üvöltözve követelik tőlünk a tikettet, hiába mondjuk, hogy Belgrádtól jövünk, tehát a maximális összeget akarjuk fizetni, és hogy a bejövetelkor senki sem adott jegyet, az ár ötszörösére akarnak büntetni. "Sikerélményként" könyvelhetjük el, hogy végül megússzuk 50 USA dollárral, amiből 34 450 dinár kifizetése után 5 500 dinárunk marad. További veszteség viszont, hogy a veszekedés közben a két slusszkulcsunk egyikét elhagyjuk.
A valaha színes, sokarcú Jugoszlávia most kísértetiesen barátságtalan, a Nagy-Morava-völgyben, ahol az E-5-ös halad, nyomasztó csend uralkodik. Nemcsak a váratlan kiadások miatt van rossz érzésünk, nyomaszt bennünket a táj vészjósló csendje, az ellenőrző pontok, a tankok, a katonák, az út mentén elhelyezett homokzsákok, a rosszkedvű emberek, a lepusztult kocsik, házak, az üres boltok látványa. Szerencsére a harci események elkerülik útvonalunkat, mindössze két kisebb "kalandban" van részünk: az első hevenyészve elfogyasztott ebédünk közben ér bennünket, Újvidék közelében robbanásszerű zajt hallunk, feltehetően ágyúlövés hangja rázza meg a levegőt, ám ettől csak "termoszunk ijed meg", ugyanis amikor elővesszük, orrán-száján folyik belőle az útra készített kávé. A következő még ennél is ártatlanabb, egy kihalt parkolóban a meleg hatására megindult erjedéstől az egyik sárgabaracklés flakonunk robban szét, a durranás hangjára a szomszédos Mercedesszel jövő cseh fiatalemberek nagy érdeklődéssel kukucskálnak be a kocsiba, kíváncsian forgatják szemüket, vajon mi történhetett.
Nagy kő esik le szívünkről a "Kísértetország" elhagyása után, ám Bulgáriában is gondoskodnak róla, hogy ne legyen felhőtlen az örömünk. De itt legalább kultúrált hangot használnak. Tanulva a jugoszláviai leckéből, rögvest a bolgár határon beváltunk száz márkát. Azonban most is rosszul kalkulálunk, hiszen a hivatalos fizetőeszköznek nem vesszük hasznát, ami nekünk kell, leváért nem kapható: tankolni csak márkáért vagy konvertibilis valutáért vásárolt kuponért lehet, sőt a kamionosok szerint a szállás is kemény valutában fizetendő. A határon mindenesetre nem ezt ígérték. Az úthasználati díj 20 márka, még szerencse, hogy a száz-márkásunkból visszajáró pénzt nem vagyunk kénytelenek levában elfogadni.
Szófiát elhagyva lassanként besötétedik, szeretnénk éjszakára megszállni valahol, de 10 óra után feladjuk a keresést, úgy döntünk, hogy az első éjszakát egy parkolóban, a kocsiban töltjük. Melegítőbe öltözve, egyetlen plédünk alatt mint fázós pingvinek bújunk össze a "csípős" hidegben. Nyugtalan az éjszaka, kocsik jönnek-mennek, ajtók csapódnak, motorok bőgnek fel. Törődötten még hajnal előtt ébredünk, de amikor letöröljük a bepárásodott ablakot, örömmel vesszük észre, hogy magyar kamionosok mellett éjszakáztunk.
A körülményekről nincs valami jó véleményünk, ám a reggeli kávé finom, sőt a parkoló végén még kézmosásra is nyílik lehetőség, s a parkolóőr mindössze 12 leva helypénzt kér. Csak ez a sok szemét, bűz és kosz ne lenne! Elhagyván "szállásunkat" Plovdiv közelében a kiöblösödő út mentén a bolgárok kartonszámra árulják a Marlborot, míg reggelizem, férjem ébredésként pár fekvőtámaszt csinál. Indulás előtt szóba elegyedünk egy Izmirbe tartó magyar kamionossal, aki hallván úti célunkról két dologra hívja fel figyelmünket: a legfőbb közlekedési szabály az ún. "orrszabály", mely szerint azé az elsőbbség, akinek az orra előbb ér a kereszteződésbe, a másik fontos intelem, hogy lehetőleg ne utazzunk éjszaka, mert sem Törökországban, sem Iránban nem jellemző a világítás használata.
A sebtében elfogyasztott reggeli után igazi bolgár joghurtra támad kedvem. Ínyemen érzem a savanykás ízt, de hiába megyünk be sorra az útba eső élelmiszerboltokba, az üzletek konganak az ürességtől, az áruválaszték meglehetősen szegényes. A hetedik próbálkozásunkat végre siker koronázza, de hamarosan kiderül, hogy amit joghurtnak véltünk, egyszerű aludttej. A férjem által keresett tejre, kakaóra viszont igenlően bólogatnak, csak amikor nem nyúlnak pénzünk után, akkor jut eszünkbe, hogy a fejbólintás itt a tagadás jele. Az aludttej mellé egy idős nénitől az utcán mézet veszünk. A városka piaca után ijedt csacsik szaladnak át előttünk, majd kanyargós, lankás útra érve egyszer csak felcsendül az éterben Pavarotti tenorja, tisztán szárnyal a szívünket simogató Mamma Lucia gyönyörű dallama. A török határ felé húzódó termékeny trákiai síkságon - akárcsak előző nap Szófia környékén a szürkületben -, mint hangyák szorgoskodnak a hajlott derekú parasztok, ezért érthetetlen számunkra az itt tapasztalt élelmiszerhiány. Szvilengrádnál, a határon azonban miután a bolgár határőr útlevelünket megpillantva barátságosan int, hogy menjünk, és "Viszontlátásra madzsárok!"-kal búcsúzik - minden eddigi sérelmünk elszáll.


A gépmüezzin elaltat, ébreszt az "alarm"

A török oldalon úgy érezzük, mintha nem is a Balkánon járnánk, a határállomás annyira tiszta és rendezett. A belépési procedúra már nem kelt ilyen pozitív benyomást. Bár széles mosollyal fogadnak, a biztonsági őrrel mégis nehezen boldogulunk, a zöld kártyánkkal semmi gond, de azt sehogy sem akarja megérteni, miért nincs feltüntetve nevem a forgalmi engedélyben, képtelen felfogni, kicsoda az Autóker, ha én Rosta Erzsébet vagyok. Mivel Attila nem boldogul az angolul keveset tudó fiatalemberrel, én próbálom kézzel-lábbal elmagyarázni a helyzetet. Már kezdem feladni, amikor mentő ötletként hirtelen előhalászom a kocsiból az eddig megjelent úti beszámolóinkat, és igazoló dokumentumként az orra elé dugom az újságban található Subaruval készített fényképünket. A hatás nem marad el, elmosolyodik és férjem közreműködésével végre kitölti a gépkocsi belépési engedélyét. Mint később megtudjuk, ez nem kis eredmény, ugyanis Törökországba másnak az autójával nem ajánlatos belépni, ez általában rengeteg bonyodalmat okoz.
Már megkönnyebbülten azzal kedveskedek a fiatalembernek, hogy felsorolom az összes általam ismert nagyobb török várost, mesélek a Törökországban menedéket találó magyar szabadságharcosokról: II. Rákóczi Ferencről és Kossuth Lajosról, megemlítem az első nyomdát alapító erdélyi magyart, a csak török nevén ismert Ibrahim Müterferrikát, továbbá Széchenyi Ödönt, aki megszervezte a török tűzoltóságot, a katonai pályafutásukat török tisztként folytató Bem apót és Guyon Richárdot, végül Török Bálintot, aki 9 éves yedikulai rabság után halt meg. Ámulva hallgatja a felsorolást, de ezekből a magyarokból keveset ismerhet, Musztafa Kemál Atatürk nevének hallatára viszont egyből kinyílik szíve. Kezet rázva, jó barátságban válunk el.
A vámnál a szokásos rutinellenőrzés közben férjemtől kérdezek valamit. Az Attila szó hallatára a vámtiszt azonnal felkapja a fejét, majd bensőségesen, szinte elérzékenyülve ismételgeti: "Attila! Attila!" Csak később tudjuk meg egy magyar kamionostól, hogy az Attila szó törökül barátot jelent.
Jó kedvvel indulunk, s ez az emelkedett hangulat egész törökországi utunk során velünk marad. Épp hogy kiérünk a határról, máris ízelítőt kapunk a "török csodából". Nem akarunk hinni a szemünknek, a dimbes-dombos tájból, mint eső után a gombák, nőnek ki a zöldbe ágyazott modern ipari létesítmények, üzemek, modern szerelőcsarnokok. A látottak alapján akármelyik fejlett nyugat-európai országban lehetnénk, de nekünk leginkább Hollandia jut az eszünkbe. Az építésnek szerves része a parkosítás. A modern vonalú, ám az iszlám építészeti stílusból néhány apró elemet megőrző épületeket mindenütt cserjék, facsemeték, frissen nyírt pázsit és virágok veszik körül. A befektetők paradicsoma e térség, ez már a piacgazdaságra áttért Törökország arculata. Pontosan olyan, amilyennek Turgut Özal álmodta, aki 1983-ban, miniszterelnöki hivatalának átvételekor legfőbb céljaként hazája "Közel-Kelet Japánjává" tételét jelölte meg.
A nyílegyenesen futó, hullámos országúton hangulatos éttermekkel, apró mecsetekkel váltakozva egymást érik a benzinkutak, nemritkán csak 2-4 kilométer köztük a távolság. Itt az ólommentes benzint kursunsuznak hívják, férjem mint gyakorlott rejtvényfejtő néhány töltőállomás után kitalálja, ugyanis - amellett, hogy a legdrágább - ez a fajta van a legkevesebb helyen kiírva.
Edirne irányába valóságos járműfolyam kígyózik: vadonatúj Mercedes buszok, megpakolt kamionok, valamint sok-sok, apró török csemetékkel teli, nyugati márkájú, de nem túl jó műszaki állapotú személygépkocsi, melyeken az idegen felségjelzés árulkodik arról, hogy vendégmunkásként hol dolgozik a tulajdonosa.
Edirnénél letérünk az útról, az ősi trák települést mi Drinápolyként ismerjük. Valaha itt uralkodott a perzsa Dareiosz, Macedóniai Nagy Sándor, valamint alapítója, a római Hadriánusz császár. Az utóbbiról nevezték el a várost Hadrianopolisznak, vagyis Hadriánusz városának, amiből a későbbi Drinápoly lett. A város 91 éven át volt az oszmán birodalom központja. Ezt a szerepét csak azután vesztette el, midőn 1453-ban II. Mehmed meghódította Konstantinápolyt, a volt bizánci fővárost, és azt tette a birodalom fővárosává. Az egykori feljegyzések szerint az 1700-as években Drinápoly 350 ezres lakosával Isztambul, Párizs és London után a negyedik legnagyobb európai város volt.
Rövid ideig itt talált menedéket II. Rákóczi Ferenc, aki kíséretével - mint azt Mikes Kelemen leveleiből tudjuk - 1717 októberében érkezett ide, és rá egy évre költözött tovább Büjükderébe, majd Yeniköybe. Edirnében munkálkodott II. Mehmed szultán ágyúöntője, a magyar származású Orbán mester, aki annak köszönheti hírnevét, hogy az ő ágyúinak segítségével sikerült a törököknek bevenniük Konstantinápolyt. Ezekkel az ágyúkkal állítólag fél- és egytonnás kőgolyókat lehetett egy-másfél mérföldnyi távolságra kiröpíteni.
A város közepén áll Kemál Atatürk szobra, vele szemben az Óratorony. A főtér nyüzsgő Bedesten-bazárja fölött mint gőgös uralkodó trónol II. Szelim dzsámija, melynek négy karcsú, 81 méter magas minaretje a delhi Kutub Minártól alig 2 méterrel alacsonyabb. Széles kupolájáról azt mondják, hogy nagyobb, mint az isztambuli Aja Szófiáé. A domboldal bazársorral keretezett parkjában lépcsősor vezet a dzsámihoz. A virágos, füves park alján szökőkút, vizében kis fehér kacsák úszkálnak. A nyitott teraszon teázók beszélgetését halkra tompítja a vízcsobogás. Idilli állapot.
Jócskán Edirne után, kellemes, kulturált környezetben, egy liget közepén található út menti parkolóban, padon ülve, terített asztalnál ebédelünk meg. Köröttünk gyerekek szaladgálnak, fenyőtobozokat gyűjtenek a tűzhöz. Míg a papa a nyársat készíti elő, anyjuk felszeletelt húsdarabokat, karikára vágott hagymákat szed ki a hűtőtáskából. Egy kamionos járművénél állva termoszból teát iszik. Ügyelnek a tisztaságra, minden második fánál egy hulladékgyűjtő található. Fekete csókák csócsálják az ételmaradékokat, az asztalok körül egy kivert szürke kutya csámborog, reménykedvén, hátha leesik számára valahonnan valami jó falat. Sajtos kelkáposzta-fasírttal kínálom meg, a szegény állat csak nézi-nézi az ismeretlen szagú valamit, végül győz éhsége, s hirtelen bekapja azt. A parkolótól kissé beljebb takaros kis parasztház, udvarán tyúkok kapirgálnak. Szemben vele ázsiai típusú vécé, mely nemcsak tiszta, de még kézmosásra is lehetőséget nyújt.
Az egyenes aszfaltút lankás, dombos vidéken halad, változatlanul pezsgő a forgalom. Az autópályává szélesedő útról egyszer csak feltűnik ónszűrkén a Márvány-tenger. Isztambulhoz közeledvén egyre nagyobb a zsúfoltság. Az alagutakból kibújva állandóan változó képét mutatja felénk a megtermett asszonyságként elterülő hatalmas metropolisz. A csalitos partoldalakra fehéren felfutó piros cserepes házak vizesen csillognak, az Aranyszarv-öblön túl emeletes épületek nyújtózkodnak magasra, a szivárvánnyal ívelt ég kékjébe, lent a kikötőben hajók, csónakok ringatóznak komótosan. Jó volna egy kicsit elgyönyörködni a csodálatos panorámában, azonban az óhajtott bámészkodásban megakadályoz a száguldó autók hada, az újra meg újra rázendítő zápor és az egyre jobban szorító vadonatúj sportcipőm.
Kellemesen bizsergető érzés az átkelés az Aranyszarv-öblön Ázsiába átívelő Boszporusz-hídon. A széles, 6-8 sávos autópályán heves küzdelem folyik az előrejutásért, őrült tempóban furakodnak, cikáznak a kocsik az egyik sávból a másikba. Csak a pénztárfülkék előtt lassítanak, s állnak meg egy pillanatra, hogy fizessenek a híd használatáért. A hidak a nap minden szakaszában telítettek, kihasználtságukra jellemző, hogy például az 1973-ban épült első híd építési költsége alig egy évtized alatt megtérült a hídpénzből, noha ez a díjszabás a jugoszlávhoz képest csak szimbolikus összeg, mindössze 10 ezer török líra (TL), azaz körülbelül 2 német márka (DM).
A Boszporusz-híd túloldalán vadonatúj autópálya. Nemrég adhatták át a forgalomnak, mert a parkolókból még hiányoznak a kommunális létesítmények, és tankolásra sincs lehetőség. Az egyiknél azonban kiállunk enni. Imaidő lévén egyre több muzulmán készülődik eleget tenni vallásos kötelezettségének, az egyik kőasztalon egy pocakos férfi már javában hajlong. A mellettünk lévő kocsi vezetője most tájolja be iránytűjével Mekkát, hogy a megfelelő irányba terítse le imaszőnyegét. Attilával mint kíváncsi gyaurok - hogy észre ne vegyék - a szemünk sarkából figyeljük, mit csinálnak szomszédaink. Míg a férfi a beméréssel foglalkozik, addig három fátyolos asszonya a tisztálkodáshoz készülődik, termoszból vizet öntenek kezükre. Az iszlám ugyanis előírja az ima előtti mosakodást. E tekintetben azonban nem merev, ha nincs víz, megteszi a tiszta homok is, ha homok sincs, akkor elég csak imitálni a mosakodást. A nők egymást követően borulnak az imaszőnyegre arccal Mekka felé, legvégül a férfi. A kívülálló is érzékeli, mily lelkesült odaadással, teljes szívvel imádják Istenüket, és dicsérik prófétájukat. "Allah nagy! Nincs Isten csak Allah, és Mohamed az Ő prófétája!" - szól fohászuk kezdő sora. Így imádkoznak naponta ötször - hajnalban, délben, délután, szürkületkor és sötétedés után - a hívő muszlimok, de ezenkívül elvárja tőlük vallásuk, hogy alamizsnát adjanak a rászorultaknak, megtartsák a Ramadán ünnepét, s ha lehetséges, életükben legalább egyszer zarándokoljanak el Mekkába.
Izmit előtt nem várt intermezzo szakítja meg nézelődésünket. Az autópálya szélén egy tejtől duzzadó tőgyű tehén vakarózik a jelzőtábla oszlopán, mozgásából ítélve szegénynek nagyon viszkethet a háta. Nem sokkal ezután egy szakállas kecskebak bújik át a szalagkorláton, és senkitől sem zavartatva magát, komótosan átbaktat előttünk. Szerencsére mozdulatai megfontoltak, van időnk lassítani és kikerülni barátunkat. Ezt követően hosszú kilométereken át tünelik (alagutak) és vijadüglük (viaduktok) váltogatják egymást. Az egyik alagútnál műszaki hibás kocsi torlaszolja el az utat, kereke jó messzire gurult tőle. Heves záporban, az 1087 méter hosszú Korntepe tüneli védelme alól kibújva, végleg elveszítjük szemünk elől a Márvány-tengert.
Az autópálya Adapazarinál ér véget, valójában itt kezdődik Ázsia. Most találkozunk először hagyományos öltözetű török emberekkel; a nők a vallási előírásoknak megfelelően laza szabású, hosszú ujjú ruhát, vagy csadort hordanak, fejük kendővel gondosan bekötve. A város neve szigeti piacot jelent, arra utalva, hogy a kis vásározó falu egykor a Sakarya folyó egyik szigetén terült el. Maga az országút jó állapotban van, ám a környezetéről már közel sem állítható ugyanez. Szétszórt gumiabroncsok, üres olajoshordók, piszkos szerelőműhelyek láthatók mindenfelé. Sok a kivilágítatlan kerékpáros, a sötétben átosonó gyalogos. Néhány kisebb falut keresztezünk, a lámpák alatt krumpliárusok kínálják portékájukat, a tisztára mosott fényesre sikált, zsákos gumók mellett vöröshagymát és fokhagymafüzéreket is ajánlanak.
Öreg estére érünk a parfümgyártó kisvárosba, Düczébe, ahol három, autóbuszra várakozó fiatalembertől érdeklődünk szálloda iránt. Örömmel adnak felvilágosítást, egymással versengve mutatnak az "otel" (Törökországban a szállodát így hívják) irányába. Átutazásunk során szinte sportot űzünk az érdeklődésből, akkor is kérdezünk, ha tudjuk a választ, mert oly szívesen, kedvesen és barátságosan igazítanak útba, s ami a legfontosabb: sohasem vezetnek félre. Sajnos kevesen tudnak idegen nyelven, ritkán találkozunk olyan törökkel, aki válaszába néhány német, angol vagy francia szót kever. A mindennapos érintkezéshez szükséges alapkifejezések - olyanok, mint például: "türkçe az biliyorum" = keveset tudok törökül, "servis yolu" = terelőút, "tuvalet" = WC, "dur" = stop, "sehir merkezi" = városközpont, "merhaba" = jó napot! stb. - mellett elsősorban testbeszéddel boldogulunk. Ehhez azonban nem árt ismerni az itteni "dialektusokat": így például, ha valaki a fejével előre és hátra biccent, akkor igenlően helyesel; a hátra és felfelé biccentés közben felhúzott szemöldök tagadást jelent; de hasonló értelmű a kerekre nyitott szem is. Az oldalra mozgatott fejjel tőlünk eltérően azt jelzik, hogy valamit nem értenek. Mindezekhez jó tudni, hogy nem illik embertársainkra ujjal mutogatni, talpunkat (vagy cipőtalpunkat) más felé fordítani, illetlenség nyilvános helyen hangosan orrot fújni vagy csókolózni, a puszi viszont megengedett.
Szállásunk patyolattiszta, a ropogós fehér lepedőjű ágyban hamar álomba merülünk, pedig odakinn a gépmüezzin hangjával keveredve, bömbölve szól a török népi muzsika, emberek karéjában néptáncosok kartáncot járnak. Az erkély alatt egy kocsimosó sorra veszi a szállodai vendégek járműveit. Elalvás előtt még félálomban hallom amint megszólal a Subaru "alarmja", tiltakozva a vizes kefe ellen. Reggel furcsa látványt nyújt a félig mosott kocsi, ám a korán kelő autómosó némi baksisért befejezi az ijedtében félbehagyott munkáját.
Dücze után egyre magasabbra emelkedünk, az előző napi kiadós esőtől pipálnak a környező hegyek. Gyakori vendég lehet errefelé a köd, mert az út menti oszlopokon ködlámpákat fedezünk fel. Egyre magasabbra kapaszkodunk. Az 1200-1800 méteres hegyek között a kamionok, teherautók fekete füstöt, kormot eregetve lépésben, erőlködve kaptatnak felfelé. A török zászlós személygépkocsikban (a török kocsik legtöbbjén ott lobog a nemzeti zászló) rengeteg a gyerek, gyakran még a hátsó szélvédő alatt is fekszik egy. Az útpadkán mézárusok, méhészek áttetsző, borostyánszínű mézet árulnak. Fellendülőben lehet a térség idegenforgalma, mert sok az új szálló, egymást követik a mutatós motelek. Utazási irodáink nyugodtan szervezhetnének utakat erre a vidékre is. Marasztalóan szép a táj, s miután az 1097-ben elhunyt Somonen Baba kovácsoltvas-ráccsal körülvett síremlékénél végre cipőt cserélek, közérzetem is egy csapásra megjavul.


Jó magyarnak lenni Törökországban

Geredénél délnek fordulunk. A csalitosban csörgedező kristálytiszta patak jó darabon elkísér minket. Ahány fa, bokor, annyiféle zöld szín, az előző napi esőtől valamennyi kivirult. A záport ma sem ússzuk meg, hatására az út menti víztócsák egyre kövérebbre kerekednek. Újabb autópálya épül, gesztikuláló útépítők a kocsi felé hajolva cigarettát kérnek, visszajelezzük: nem dohányzunk. Hamarosan elérjük Kizilcahamam hegységét, innen Ankara már csak 100 kilométer. Hirtelen hatalmas guruló farönkökre leszünk figyelmesek, a rakomány néhány perce eshetett le a kocsiról, ugyanis a szállítómunkásoknak már sikerült megtisztítaniuk az útpálya egy részét. A műszaki hibás teherautóra, elöl és hátul, egy-egy elakadásjelző háromszög figyelmeztet. (Törökországban szabályosan két elakadásjelzővel kell közlekedni, mint később tapasztaljuk, a gyakorlatban a legtöbbször két háromszögletű kő, vagy kőrakás is megteszi.) Ismét felfelé megyünk, az út nem rossz, a Subaru viszonylag jól bírja az emelkedőt, a tehergépkocsik azonban most is csigalassúsággal cammognak. A hőmérséklet kellemes, a kocsiban 23 fok van. Benzint tankolunk, itt nem divat a külön díjazás, mert ez a kutas sem fogad el tőlünk borravalót, sőt nem lévén aprópénze, inkább többet ad vissza, minthogy megkárosítson.
Közép-Anatólia kezdetben az üresség benyomását kelti bennünk, miután azonban alaposabban körülnézünk, szembetűnik, hogy a félsivatag egyhangúságát gabonaföldek, gyümölcsösök és zöldségültetvények szakítják meg. A környék különösen ízes sárgadinnyéjéről híres. A Shell kúttól távolodva aztán egyre szárazabb a vidék, a csekély vízigényű gyomvegetáció jelzi, hogy errefelé már ritka vendég a csapadék. Kényelmes tempójú vezetés után kora délután érünk a fővárosba. Az Ankarába vezető osztott pályás úton a két-három sávban olykor négy-öt sorban tolonganak. Gyakorlatilag nem ismerik a jobbkéz-szabályt, a jelzőlámpa nélküli csomópontban általában azé az elsőbbség, aki előbb érkezik. Hol araszolva, hol meglódulva Subarunkkal besodródunk az egyik körforgalomba, ahol "sikeresen" elvétjük a helyes irányt. Egy szolgálatkész férfi azonban nemcsak a követendő útvonalat magyarázza el, hanem kedvünkért még a forgalmat is leállítja, és kivezényli kocsinkat az egyirányú utcából, így visszajutunk oda, ahonnan elindultunk. Szerencsére szorult helyzetünkben egyetlen autós sem idegesít tülköléssel, a törökök nem nagyon kedvelik a dudaszót, vészhelyzetben is inkább a fénykürtöt használják.
Az ország fővárosát, a Nápollyal, Lisszabonnal, Pekinggel és Philadelphiával megközelítőleg azonos földrajzi szélességen található, 848 méter magasan fekvő, 3 milliós metropoliszt valaha Angórának hívták. Nevét feltehetően az errefelé tenyésztett hosszú, selymes szőrű angórakecskéről kapta. Egy másik magyarázat szerint viszont a névadó nem más mint, a frígiai Gordiasz fia, Midrász, aki az itt talált horgony után nevezte el a várost Angkürának. Az ősi, mintegy 6000 éves település 1923-ban lett Törökország fővárosa. Az 1920-ban még mindössze 30 ezer lelket számláló település az eltelt hét évtized alatt nőtte ki magát világvárossá. Ma Ankara fő feladata a kormányzási funkciók ellátása. Itt vannak a minisztériumok, a nagykövetségek, és itt nyugszik, akinek fővárosi rangját köszönheti: a köztársaság megalapítója, Musztafa Kemál Atatürk.
Musztafa Kemál 1881-ben született, a jól képzett katona, kitűnő politikus remek matematikai képességével már gyerekkorában kitűnt társai közül, ezért matematika tanárától a "kiváló" jelentésű Kemál nevet kapta. Az ország modernizálásában elévülhetetlenek az érdemei, mint köztársasági elnök új szellemet honosított meg a megcsontosodott erkölcsöket és beidegződéseket cipelő országban: megszüntette a háremeket, a többnejűséget, feloszlatta a kalifátust és a dervisrendeket, betiltotta a vallási konzervatizmust szimbolizáló fez viselését, bevezette a keresztény időszámítást és az arab írást latin betűssel váltotta fel, megreformáltatta az oktatást, meghonosította a női egyenjogúságot, fellendítette a gazdasági életet. A parlament 1934-ben Kemált az Atatürk - a törökök atyja - előnévvel ruházta fel, ezt a címet Törökországban rajta kívül senki más nem viselheti. Életének 57. évében Isztambulban halt meg, 1938-ban. Atatürköt a törökök annyira tisztelik, hogy megsértését személyes sérelemnek, vagy országukat ért inzultusnak veszik, becsmérlését törvény tiltja, nem keringenek róla viccek, és sehol sem látni őt ábrázoló karikatúrát.
Ankarában nem könnyű eligazodni, mert az információ rendszerint csak akkor olvasható, amikor már késő, de végül mégis sikerül betalálnunk a Yenisehir negyedbe, némi kérdezősködés után az új városközpontban, a magyar követség közelében kötünk ki. Pechünkre hazánk külképviseletére félfogadás után csengetünk be, elintéznivalónkat másnapra kell halasztanunk. Kezdetben nem nagyon örülünk a kényszerpihenőnek, azonban a maradásért bőségesen kárpótol Ankara. Noha nem tobzódik a műemlékekben, ennek ellenére mutatós város. Különös varázsát főleg rokonszenves lakói adják, akikről már messziről sugárzik az életszeretet. Nem érezzük az Európára jellemző sietséget, ráérősen sétáló járókelői, a padokon trécselő öregei, üde, csinos fiataljai kifejezetten vonzóvá teszik ezt a várost. A rendőrök kedvesek, szolgálatkészek, ám ha a helyzet úgy kívánja, kellően határozottak, az autósokat, gyalogosokat erélyes kézmozdulatokkal, éles sípszóval figyelmeztetik a közlekedési szabályokra, a helyes haladási irányra. Olykor bizony elkél itt a szigor, mert a metróépítés miatt kaotikusnak, kibogozhatatlannak tűnik a közlekedés. Zebrát sehol sem látunk, a forgalmasabb utak fölött felüljárók ívelnek, ám az emberek nem szeretik a kerülőt, szívesebben szaladnak át az úttesten. Mivel a vezetők elképesztően udvariatlanok, szinte megcélozzák a gyalogosokat, néha akrobatikus mutatványoknak vagyunk szemtanúi.
Felüdít az esti séta, a kirakatnézés. Vidám, színes az élet, az emberek gondtalanul csevegnek, társasjátékot játszanak, a megállóknál, mintha csak Londonban lennénk, a buszra várakozó utasok türelmesen állnak sorban. A közlekedési rendőrök megállás nélkül füttyögetnek, az úton gyalogosok inalnak, rohangászó "szulejkák" szedik csattogva szandálos tappancsaikat. A hagyományos öltözéket viselő asszonyok mellett szép számmal látunk modern ruhás nőket is, a férfiak közül sokan kart karba fűzve lődörögnek, a barátok találkozáskor, búcsúzáskor puszival köszöntik egymást.
Programunk bőséges; a centrum felé igyekezve, a metróépítés miatt elzárt területre érkezünk, ahol a "kiglancolt" vasúti vagonokat hatalmas embertömeg veszi körül. Az egyikben megtekintünk egy utcai fotókiállítást, a másikból török muzsika hallatszik, de van itt presszó-, sőt étteremkocsi is. A csámborgás közben elfogyasztott szezámos kiflit és pisztáciás fagylaltot hat narancs kicsavart levével öblítjük le. Végigsétálunk a kandeláberekkel övezett korzón, majd mielőtt leülnék az egyik padra illendően köszöntöm a már ott "pihenő" hölgy élethű bronzszobrát. A Kocatepe dzsámit keressük, a török fiatalok szinte versengenek egymással, hogy melyikük igazítson el bennünket. A város fölé magasodó, dombra telepített díszfényben tündöklő monumentális építmény egyes források szerint a világ legnagyobb alapterületű dzsámija. Hazatérőben egy teázó teraszán négy "Oké" nevű játékot játszó férfi ragadja meg figyelmünket. Érdeklődésünket látva hellyel és teával kínálnak. Nehezen állunk föl asztaluktól, oly vidámak és marasztalók. A dombról leereszkedve körbejárjuk a Török Nemzetgyűlés monstre épületegyüttesét, mely azonban a küllemével nem, csak a méreteivel ragad meg bennünket. Esténket finom török joghurttal és olajbogyóval tetézzük be.
Az ágy már hajnalban kivet magából. Izgatja a fantáziánkat, milyen lehet reggel a török főváros. A nyüzsgés nem olyan felgyorsult tempójú mint este, most csak "pergő lüktetésű". A követségre lombos téren, gondozott parkon díszes lábzsámolyú cipőpucolók és zenélő mérleggel felszerelkezett gyerekek prédára leső hada között haladunk keresztül. Papucs van rajtunk, és méredzkedni sincs kedvünk, ám egyáltalán nem sértődnek meg, a fotózáshoz azonnal sztárpózba vágják magukat. A hangulatot egy keleti dallamot improvizáló öreg hegedűs adja meg. A Güven park elején, egy szökőkút mögött találjuk meg a bizalom és a biztonság emlékművét, a "Güven aniti"-t, melyet a nemzet biztonságára felügyelő csendőrök tiszteletére emeltek 1935-ben. A hatalmas terméskőkockákból összerakott fal előtt két erőtől duzzadó férfi szobra áll, a talapzaton öles betűkkel az atatürki idézet: "Török, légy büszke, dolgos és bizakodó!".
Követségünk utcájában egy jól felszerelt Szüper Marketben joghurtot, ropogós kenyeret, pár zacskó olajbogyót, sajtot, rétestésztába burkolt túrós csuszát, aszalt sárgabarackot, sózott csicseriborsót vásárolunk. Az eladók könnyedén áthidalják a nyelvi nehézségeket, a számunkra ismeretlen ételeket magyarázgatás helyett egyszerűen megkóstoltatják. Felpakolva térünk vissza, a virágárus rosszallóan mutat a kocsira; sokat szólt a riasztónk, de mihelyt a Subaru oldaláról kibetűzi, hogy Budapestről jöttünk, megenyhülve int, nem történt semmi.
Kelet felé indulunk, ám az útlezárások, egyirányúsítások miatt rögtön eltévedünk, egyszerűen nem leljük a konzul által ajánlott útvonalat. Néhány tiszteletkör után egy uniformisba öltözött repülőtéri alkalmazott siet segítségünkre, előre ülve vállalkozik rá, hogy megmutatja a helyes irányt. Közben egy kis városnézésre is sort keríthetünk, kísérőnk az Óvároson át, Atatürk - Ulus Meydanin álló - lovas szobra mellett vezet el bennünket. Elmondása szerint a szoborral szemközt található egyszintes, cseréptetős házban alakult meg a Török Köztársaság 1923 október végén, és több mint öt évig itt ülésezett a parlament. Útitársunk élvezi a helyzetet, mert azonkívül, hogy "idegenvezethet", a munkahelyére is hamarabb érkezik, ugyanis a repülőtér szomszédságában hagyjuk el Ankarát.
Eleinte 1800-2000 méter magas, kopár hegyek között visz az út. Az autópálya gyakorlatilag Kirikallénál, a kis ipari városnál ér véget. Az Ottománok egykori székhelye, Yozgat előtt megtankolunk, a benzinkutas teával kínál. A törökök tulipánt formázó egy decis üvegpohárból, forrón isszák a teát. Itt is kapunk ólommentes benzint, azonban Európától távolodva egyre drágább az üzemanyag. Az út mentén felállított óriási hirdetőtáblák kizárólag török termékeket reklámoznak. Egy kis falu közelében gyerekek tűnnek fel, tálcán számunkra ismeretlen bogyókat nyújtogatnak felénk. A sárral tapasztott, vályogból épült házak udvarán pár tyúk kóricál, imitt-amott tüzelésre szánt tehénlepények száradnak. Szegények laknak errefelé.
A furcsa alakzatban kanyargó Kizilirmak völgyében, az Ankara - Sivas highway-n igyekszünk kelet felé. Ez az egykor mindenféle náció által használt hadiút (masíroztak itt babilóniaiak, rómaiak, bizánciak, később arabok, szeldzsukok, mongolok, majd oroszok) jelenti az egyetlen szárazföldi kapcsolatot Európa és Irán között. A Kizilirmak völgyében öntözéses gazdálkodást folytatnak, a fontosabb mezőgazdasági munkák - gabona-betakarítás, dinnyeszüret - idején a parasztok a megművelt parcellák melletti sátrakban húzzák meg magukat.
Mi viszont egy csalitosban, kis csörgedező patak partján állunk meg pihenni. A meleg lekényszerít rólunk pár ruhadarabot. Épphogy átöltözünk, kis idő múltán három biciklis suhanc kerül elő, köröttünk körözve érdeklődve figyelik minden ténykedésünk, egyre közelebb merészkednek, kíváncsian lesik, hogy mit csinálunk, mit eszünk. Cseresznyével, sajttal, margarinos kenyérrel kínáljuk őket, s a kezükbe nyomjuk az Ankarában vásárolt sózott csicseri borsót. A csemegének nagyon megörülnek a srácok, tiszteletköröket, nyolcasokat írnak a kavicsos salakra, majd szó nélkül irányt változtatva, hirtelen eltekernek.
A Sivast megelőző parkolóban egy Iránból érkező magyar kamionossal találkozunk, aki számos jó tanáccsal lát el minket: vigyázzunk az ivóvízzel, mert könnyen hasmenést kaphatunk, ha lehetséges csak palackos vizet igyunk. Töltsük tele flakonjainkat, mert kelet felé ez az utolsó iható vizű parkoló. Óvakodjunk a tejtermékektől és a gyorsan romló tejes ételektől, mert nem mindenhol működik a hűtőszekrény, sok helyen spórolnak a drága villannyal. Ha nem találunk szállást, sohse aludjunk az út mentén, egyedül a TIR parkolók biztonságosak. Bajban keressük a bulgárok társaságát, ők nagyon rendesek, rájuk mindig lehet számítani. Ha pedig az iráni határon adódna valami problémánk, akkor forduljunk egy bizonyos Nadyafi nevű úrhoz, aki 50 DM fejében szívesen nyújt segítséget. Kamionosunk ezt követően még hosszasan sorolja a pénzváltási lehetőségeket, s azt, hogy kinek mennyi baksist kell adni, mire érdemes figyelni, hangját azonban egyre jobban elnyomja a whiskytől lerészegedett iráni kamionosok kórusa. Üvöltenek mint a fába szorult férgek, nem valószínű, hogy a Koránból danáznának. Ráadásul engem egy fiatal, rosszéletű perzsa pofa fixíroz, meglehetősen idegesítő, amint domborodó alakom, mellem, farom mustrálja, még a WC-hez is utánam oldalog, és kiguvadt szemmel bámul miközben vízzel töltöm tele palackunkat. Pilóta barátunktól elérzékenyülten búcsúzunk, hisz nem tudhatjuk, mikor hoz össze minket jó sorsunk ismét egy honfitárssal.
Sivasba véletlenül épp akkor érkezünk, amikor a müezzin a kora esti imára szólítja híveit. A hettiták alapította, egykor fontos örmény település ősidők óta nagy stratégiai jelentősséggel bír, a város útjain átvonuló hódító seregek rendszerint romokat hagytak maguk után. A római időkben a települést Megalopolisznak hívták, amit később Sebasteara változtattak, aztán a törökök a könnyebb kiejtés végett Sivasra rövidítettek. A mai Sivast főleg farmerek lakják. Az 1285 méter magasan fekvő bájos város lenyűgöz tisztaságával, hangulatával. Noha errefelé már kevesebb a szálloda, a turisták ritkán jutnak el idáig, a centrumban még így is kedvünkre válogathatunk a hotelek között. Végül sikerül a legolcsóbbat és a "legpatinásabbat" kifognunk. A Belediye oteliben penészes a szoba, a tapétás falból villanydrótok lógnak ki, nehezen nyílik az ajtó, nemcsak a törülközők piszkosak, de az ágyneműk is gyanúsak, az előző vendégek által agyonhasznált fürdőköpenyek és papucsok lestrapáltak, közös toalett van, a zuhanyzóban csak körülményesen lehet fürdeni, szobánk fekete-fehér TV-je nem működik. Ugyanakkor a személyzet szívélyes, a lépcsőn vörös szőnyegen lejthetünk fel az emeletre, a szoba ára mindössze 13 USA dollárnak megfelelő TL, s az sem utolsó szempont, hogy végül is a város szívében vagyunk.
Gyors zuhanyozás után rögtön a szemközti cukrászdában találjuk magunkat, mindkettőnket vonzanak a török édességek. Az ínycsiklandozó halvák, a lokumok, a diós, mogyorós torták, finomabbnál-finomabb rétesek rendkívül csábítóak. Méztől csurgó, leveles, pisztáciás baklavát kóstolunk meg, hozzá Schweppest iszunk, utána kézzel készített, lapáttal kavart csokoládés fagylaltot nyalogatunk. Miután jóllaktunk, képeslapokat és török kazettát veszünk. Ez utóbbi nincs igazán ínyünkre, hiszen hangjával a mi Koós Jánosunkra emlékeztető énekes nem túlságosan nyeri el tetszésünket. Ám a zenétől táncra penderülő eladó oly jópofa, hogy nem akarjuk kedvét szegni, képtelenek vagyunk ellenállni neki, teljesen levesz minket a lábunkról. Az üzletek áruválasztéka gazdag, a modern, nyugati típusú műszaki cikkektől, a legújabb divatú ruházaton át, a lakberendezési árukig minden megtalálható. Jól ellátottak az élelmiszerboltok is, hordókból kínálják a sokféle - zöld, fekete, valamint a paprikával töltött - olajbogyót, a sajtok, és szalámik gúlákba tornyozva, többféle lépes méz kapható, joghurtot pedig még ötliteres kannákban is árulnak. A zárásra nincs általános szabály, az üzletekben általában csak akkor húzzák le a redőnyt, amikor elfogynak a vevők.
A szállodánk szomszédságában álló, 1197-ben épült Ulu dzsámi az ország egyik legrégibb muszlim temploma, a lapos épületnek egykor még minaretje sem volt, azt csak később emeltek mellé. Az eredetileg papnevelde, illetve vallásos iskola céljából épített Gök medrese és a Çifte Minare medrese növényi, állati és mértani mintákkal gazdagon díszített, pompás kapuzatai tökéletes míves munkák. A régészeti múzeum közelében található I. Izzeddin Keykavus szultán síremléke, mely arról nevezetes, hogy maga az uralkodó építtette 1217-ben, halála előtt három évvel. A városban ülésezett 1919 szeptemberében Musztafa Kemál elnökletével a Sivasi Kongresszus, ennek állít emléket a Szeptember 4-e park. A sejtelmes világítású kertben szerelmespárok andalognak, családok sétálnak, a mamák ruhájába minimum két-három gyerek csimpaszkodik. A mi szívünkben azonban a Sifaiye medrese hangulata marad meg