Az idegen nyelv szókincs, nyelvtana megtanulható, de az amit nyelvi fantáziának nevezünk, tehát a kifejezés képszerűsége, vagy plaszticitása, mélyre nyúló gyökerekkel kapaszkodik az anyanyelvbe. Bármily eredeti képet alkot is a költő, ez igazán képpé csak a vele egy nyelvet beszélők lelkében válik.

Az iró, a költő képzeletének nem egyetlen, sőt talán nem is legfontosabb munkája, hogy helyzeteket, történeteket talál ki, környezeteket vagy tájakat elevenit meg. Minderre szüksége van a lirikusnak,epikusnak, regény, vagy drámaírónak egyaránt. De hogy a képzeletében megszületett embert, vagy tájat, érzelmet, vagy cselekvést megelevenítse, ahhoz mindenekelőtt nyelvi fantáziára van szüksége. A nyelvi kifejezés ereje és tisztasága külömbözteti meg elsősorban az íróművészt a dilettánstól

Ennek az eszközeit megtanulni a használatukat kevéssé lehet, éppúgy, mint az írás művészetét, de felismerésükre megtaníthatók az olvasók.

(Benedek Marcell:Az olvasás művészete című könyvéből )