Kis türelmet...

Bejelentkezés

 

Add meg az e-mail címed, amellyel regisztráltál. Erre a címre megírjuk, hogy hogyan tudsz új jelszót megadni. Ha nem tudod, hogy melyik címedről regisztráltál, írj nekünk: ugyfelszolgalat@network.hu

 

A jelszavadat elküldtük a megadott email címre.

Elfelejtettem a jelszavam 

Nem vagy belépve

Ez a funkció csak regisztrált tagoknak elérhető. Csatlakozz most a Networkhöz vagy ha már tag vagy, lépj be itt:

Tíz éve hunyt el „Mr. Dob”

Kovács Gyuláról beszél Kármán Sándor

Kovács Gyula (1929-1992) korának legkiemelkedőbb, legvirtuózabb magyar dzsessz-dobosa volt. A hazai dzsesszélet összes legendás alakjával játszott együtt, részt vett külföldi fesztiválokon, tanítványai között volt több mai élvonalbeli zenész is.

Őszintesége, mókázásai, hangoskodásai, bolondozásai (majdnem) mindenki barátjává tették, a magyar művészéletből olyanokhoz fűzte szoros kapcsolat, mint Gyémánt László, Ruttka Ferenc, Szász Endre, és akkor a zenésztársakat még nem is említettük. Kármán Sándorral, a Kovács Gyula ereklyéit is őrző ceglédi dobmúzeum tulajdonosával beszélgettem, aki Kovács Gyula tanítványa, tisztelője és barátja volt.

Kovács Gyula egy olyan rendszerben élte le élete legnagyobb részét, egy olyan rendszerben lett híres és elismert, ahol a dzsessz, finoman fogalmazva, nem tartozott a támogatott műfajok közé. Ő ezt hogyan élte meg?

Erre a kérdésre nyílván Kovács Gyula tudna legjobban válaszolni, mert a tanítványainak arról, hogy az 50-es években, amikor nem volt támogatott műfaj a dzsessz, ő mit érzett, nem beszélt. Az államforma, a berendezkedés, meg a kommunizmusnak erre az időszakára jellemző hideg légkör természetesen meghatározta, hogy miket lehetett játszani. Ha valaki amerikai számokat játszott, könnyen rásütötték a jampi jelzőt, sokkal inkább szabályos és jól fésült zenekarokat szerettek a mulatókban viszontlátni. De mivel a Gyuláék akkor, az 50-es években voltak fiatalok, pontosan ugyanúgy viselkedtek mint minden kornak az ifjúsága, az elvárásokkal nemigen törődtek. A mozgásterük ugyan behatárolt volt, de élték az életüket és játszották azt a zenét, amit szerettek.

Soha nem foglalkoztatta az, hogy ha tőlünk néhány száz kilométerrel nyugatabbra születik, akkor az ő tudásával egy szabadabb világban sokkal több sikerben lehetett volna része, nem utolsósorban anyagilag?

Biztos, hogy foglalkoztatta. Az az ominózus ügy, hogy az ő útlevelét a pályája csúcsán bevonták és ezzel a nyugati karrierjét, amely szinte még el sem kezdődött, egy csapásra tönkretették, ez mindenképpen meghatározta az életét. Ettől kezdve meg kellett találnia az életben azt, amiben igazán örömét leli, és szerencsére ezt a tanításban meg is találta. Abban az időszakban, amikor a rádió, televízió, sajtó úgy találta, hogy jobb nem ujjat húzni a rendszerrel, és ezért inkább nem foglalkoztak Kovács Gyulával, Gonda János kivételes emberségének és segítségének köszönhetően a dzsessz-tanszakon első számú tanszékvezető tanár lett, ahol élete végéig taníthatott.

Mitől volt Kovács Gyula a legjobb? Mi volt az a plusz az ő játékában, amitől ő volt a korszak legvirtuózabb dzsessz-dobosa?

Nos, ő nagyon érdekesen nyilatkozott saját magáról. Volt egy olyan mondása – egy picit talán nagyképűnek tűnik –, hogy: „A dzsessz-muzsikusság csak egy bizonyos részben tanulható, dzsessz-zenésznek születni kell.” Nyílván a környezet és a zenésztársak tovább fejlesztik vagy inspirálják az embert, de kell egy nagyon jó „véna” és persze rengeteg gyakorlás – vallotta ő.

Szerintem Kovács Gyula egy olyan kivételes egyéniség volt, hogy bármi mást csinált volna, akkor is magával ragadta volna az embereket. Remekül ki tudta használni például azt az előnyt, hogy a dzsessz-dobos sokkal attraktívabb mozdulatokat végez, mint mondjuk egy zongorista vagy egy bőgős, hiszen egyszerre használja mind a négy végtagját. Gyula ezt látványosan „el tudta adni”, és hozzá remek humora is volt. Ezzel az ujja köré tudta csavarni a közönséget, ami óriási dolog volt abban az időben. Ha belegondolunk a fagyos 50-es, 60-as évek hangulatába, az utca emberének jó volt bemenni egy olyan presszóba vagy szórakozóhelyre ahol a Gyula játszott, mert az ő „showman”-sége remek hangulatot teremtett. Hiszen az utca embere azt nem tudta megítélni, hogy Gyula milyen precíz volt, mennyire pontosan ütötte a hangsúlyos tizenhatodokat vagy a triolákat – ez a része a szakmának szólt. Mint ahogy az a zenei alázat is, amivel ő nap mint nap kitartóan gyakorolt és fejlesztette magát.

Kik voltak az ő kedvenc dobosai?

Amiről én tudok, nagyon szerette többek között Joe Morello, Elvin Jones, Shelley Manne és Tony Williams játékát, de az első számú kedvence volt, és ezt sikerült belénk is átoltania: Buddy Rich, aki születésétől haláláig példakép volt számára. Őhozzá képest korban már fiatalabbak voltak Jack de Johnette vagy Steve Gadd, de állítólag, ahogy ezek a fiatalok már 15-16 éves koruk körül láthatóvá-hallhatóvá váltak, Gyula megérezte bennük a jövő ígéretét.

Mindenképpen meg kell még említeni Pierre Favre-t és Stu Martint, hiszen ők ajánlották be Kovács Gyulát a svájci Paiste cintányérgyárhoz, az ő segítségükkel lett a Paiste magyarországi nagykövete, ami nagy dolognak számított a vasfüggöny mögötti Magyarországon. Akkor még a Triál volt az egyedüli hangszerforgalmazó és alapvetően ugye a Wartburg-Trabant, tehát a Trova-Amati ellátottság volt jellemző. Egy-két nyugati hangszert hoztak ugyan mutatóba, ami aztán évekig ott állt a polcokon, mert az ára fényévekkel a magyar fizetés fölött volt.

Milyen volt Kovács Gyula tanítványának lenni?

Hát ez egy nagyon érdekes dolog. Most már én attól félek, hogy a korosodó ember szentimentalizmusa rakódik az emlékekre. Attól próbálom elhinni, hogy ez mégsem így van, hogy a hozzám hasonló korú emberek pontról pontra ugyanígy nyilatkoznak erről a kérdésről. Kovács Gyula egyszerűen az a típusú ember volt, hogy amikor megérkeztél hozzá, úgy érezhetted te vagy a legfontosabb a világon, és az a három sor amit aznap leírt, a világ legfontosabb dolga.

Úgy tanított, hogy az elsajátítandó anyagot először eljátszotta lassú tempóban, hogy a tanítvány is megértse és tudja követni, majd megmutatta, hogyan fog mindez szólni majd egy félév múlva, vagyis lejátszotta olyan tempóban és technikával, ahogy ő tudta. Ez valami hátborzongatóan jó volt. Az ember el sem tudta hinni, hogy azok a kis ti-ti-ták úgy fognak gurulni, hogy abból lesz egy zene, egy mondat. Amíg hazavillamosoztam, kitettem a térdemre a kottát és megpróbáltam újból lekopogni a hátam mögött, nehogy elfelejtsem mire hazaérek.

Kovács Gyula tanítványának lenni mindent megért. Megérte, hogy Ceglédről utaztam föl az órákra, megérte a korán kelést, mert az a nap be volt aranyozva.

Amikor már nem jártam hozzá, olyan is volt, hogy elhatároztam, felhívom a Gyulát telefonon és beszélünk tíz percet. Ez olyan volt azon a napon, mint egy desszert…

Tavaly adták ki először a Kovács Gyula-dobiskolát.

Azt tudni kell, hogy amit tanított, azt elsősorban a saját gyakorlatából, illetve a rengeteg lemezről, külföldi rádiókból összegyűjtött anyagokból és példaképei játékából merítette. A leckéket személyre szólóan írta le minden tanítványának. Mivel azonban az önmenedzseléshez nem értett, azt egy kicsit visszataszító dolognak is tartotta, a sokszorosítási technikák pedig elég kezdetlegesek voltak akkoriban, a saját dobiskoláját soha nem adatta ki. És minél jobban távolodtunk az időben Kovács Gyula halálától, annál jobban fönn állt annak a veszélye, hogy a fiatalok már soha nem fogják megismerni az ő zenei ötleteit. A 2001-ben megjelent dobiskolához a szikrát végül Nesztor Iván adta, aki tanítványa és tanártársa is volt Gyulának. Ő mondta, hogy nem lenne szabad hagyni, hogy ez a szellemi érték veszendőbe menjen. Úgy gondoltuk, hogy ha már ketten akarjuk, akkor érdemes belevágni. Iván, mint dobtanár, a legjobb anyagokat összegyűjtötte, szakszerűen sorba rendezte, ami végül 100 oldal lett. A kézírást Kovács Tibor barátunk ültette át kottagrafikába, a borítót és a grafikai munkákat lányom, Kármán Orsolya tervezte. A következő lépés az volt, hogy a nyomdaköltségre valót össze kellett gyűjteni. Körülbelül 50 egykori tanítványt kerestünk föl, akik első szóra igent mondtak – tették mindezt tíz évvel Kovács Gyula halála után. Ebben a közönyös világban szerintem ez egy óriási dolog. A Tam-Tam Dobcentrum – ahol egyébként a Kovács Gyula-dobiskola kapható – vállalta, hogy kiegészíti az összegyűjtött pénzt így végül a dzsesszkiadványokat folyamatosan támogató Halász Iván nyomdájában elkészültek a gyönyörű kották. A Kovács Gyula dobiskola szakmai premierjére 2001. december 17-én került sor a JazzGardenben, ahol a kiadó Magyar Ütőhangszeres Kultúráért Alapítvány a kottákat ünnepélyesen átadta Kovács Gyulánénak azzal, hogy mint Kovács Gyula szellemi hagyatékának megkésett jogdíja a kották eladásából befolyó pénz a családot segítse.

Ha valaki ellátogat a ceglédi dobmúzeumba, milyen ereklyéket találhat itt Kovács Gyulától?

Itt található Kovács Gyula dobfelszerelése, egy jelentős fotógyűjtemény, melyben Gyula élete képekben végigkövethető; személyes használati tárgyai között megtekinthető a sötét szemüvege, a dobverői, dobseprűi, az utolsó villamosbérlete valamint a cérnakesztyűje, mely nélkül nem érintette meg imádott ASBA dobfelszerelését, annyira vigyázott rá, hogy még saját ujjlenyomataitól is óvta.

Lőrinczy Félix

2002. február 25.

Címkék: jazz

Kommentáld!

Ez egy válasz üzenetére.

mégsem

Hozzászólások

Impresszum
Network.hu Kft.

E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu