Ez a munkaalapú társadalom olyan, hogy a minimálbér a vágyálom. Sőt, sokaknak már az ennél is alacsonyabb közmunkabér is az. Mert ez is csak azoknak jut, akiket elég rendesnek – azaz elég fehérnek és elég engedelmesnek ítél az önkormányzati apparátus. A munkaalapú társadalomban protekció kell ahhoz, hogy az ember a közvécében dolgozhasson önkéntes munkában, mert még ez is sokkal jobb, mint az utcán szedegetni a véres tampont puszta kézzel. Ez az önkéntes munka nem úgy önkéntes, hogy önszántából csinálja az ember, hanem úgy, hogy ingyen kell csinálni, különben 15 hónapig nem jár semmilyen segély. A munkaalapú társadalomban csak az nem akar közmunkában kéziszerszámokkal árkot takarítani 37.000-ért, aki ehelyett napszámba menne feketén, 12 órában, óránként 300-400 forintért. Itt az allergiás munkás parlagfüvet irt, a cukorbeteg pedig inkább kiszárad munka közben, nehogy kirúgják, mert túl sokat jár a mosdóba.

Nemes Csaba munkája

A munkaalapú társadalomban mindenki helyére van más. Itt egy hat hónapos fix szerződést már megirigyelnek a kollégák, a túlóra pénz fogalmát már csak az idősebbek ismerik, a munkaruha, a védőital vagy a pihenő pedig már csak néhány jogvédő szervezet szótárában létezik. A munkaalapú társadalomban senki sem mer szólni, ha a közmunka valójában a polgármester földjének művelését jelenti vagy a korábbi közalkalmazotti munkát feleannyi pénzért. A munkaalapú társadalom nem a közösség gazdagodásán, hanem az 1% luxusán és a 99% szégyenén és kiszolgáltatottságán alapul.

A munkaalapú társadalom főleg választások idején munkaalapú.

A munkaalapú társadalomban nincsen elég értelmes, a munkás önbecsülését és emberi méltóságát erősítő munka, ezért a többség számára ez a társadalom megalázó, nehéz és felesleges munka alapú. A munkaalapú társadalomban a munkának semmi köze a személyes ambíciókhoz és képességekhez, sem a közösség egészének gazdagodásához; az kizárólag a vállalati profit növelését, illetve a hatósági büntetést és fegyelmezést szolgálja.

A munkaalapú társadalomban az emberek oktatása is attól függ, hogy a munkaadó vállalatok profitját mi fogja gyorsabban növelni. A munkaalapú társadalomban a gondolkodás, a műveltség és a szépség nem érték, hanem a vállalati hatékonyságot és a fegyelmező hatalmat csorbító tényező. A munkaalapú társadalomban ezért az emberek irodalom, matematika, történelem és művészetek helyett köszönni tanulnak, meg önéletrajzot írni nem létező munkaajánlatokhoz és félévente elavuló szoftvereket használni.

Valóságos utópia.

A neoliberális kapitalizmus utópiája, ami a munka fogalmát már annyira eltávolította az emberi jólét fogalmától (és érzésétől), hogy sokak szemében ma már inkább tűnik erkölcstelennek az az ember, aki – bármilyen okból – nem végez bérmunkát, mint a szegénység és a szegény emberek büntetésén és az etnikai elnyomáson alapuló politika. Ezt a torz munka fogalmat használja fel a politikai döntéshozó osztály arra, hogy a közös erőforrásainkat a saját hatalmi érdekei szerint oszthassa el.

Ez az osztály az elmúlt 25 évben szisztematikusan megfosztotta a társadalom legkiszolgáltatottabb tagjait azoktól a képességektől és lehetőségektől, amelyek révén felelősségteljes, önmaguk és a közösség számára értéket létrehozó munkát végezhetnének. Amikor pedig (bér)munka nélkül maradtak, akkor fokozatosan megfosztották őket azoktól a jóléti juttatásoktól, amelyek (bér)munka hiányában a megélhetésüket és a méltóságukat biztosíthatnák (néhány év alatt 9-ről 3 hónapra csökkentették a munkanélküli járadékot, a munkanélküli segély összegét folyamatosan csökkentik és egyre szűkebb réteg jogosult rá). A megmaradó juttatások felvételét pedig szigorúan büntetik – megalázó és fegyelmező jogosultsági feltételekkel, a jogosultakat megbélyegző, helyzetükért őket hibáztató beszédmóddal. Így maradt mára többszázezer ember mindenféle szociális ellátás nélkül és költenek el milliárdokat a közös vagyonunkból értelmetlen, megalázó és senki számára valódi haszonnal nem járó közmunka programokra és képzésnek nevezett önbecsülés rombolásra.     

Így váltak mára a közbeszédben a jóléti intézmények a társadalom potyautasait eltartó pénznyelő automatákká. Elhittük azoknak, akiknek ez állt érdekében, hogy a színvonalas közoktatás megfizethetetlen, hogy az állami egészségügy korának szükségszerűen vége van, hogy jobban megéri börtönöket építeni, mint lakásokat. Elhittük, hogy kevés a fóka és azokon kérjük számon, akik még eszkimót sem láttak soha.

Pedig ha a közös erőforrásaink nem a Közgép vagyonát, Mészáros Lőrinc uradalmait és a nagyvállalatok vezetőségének bevételeit növelnék, akkor bőven jutna mindannyiunknak annyi, hogy nem kellene a koncon addig marakodni, amíg egészen meggyűlöljük egymást és sokkal közelebb kerülhetne egymáshoz a munkáról és a jólétről alkotott fogalmunk is.

A cikk alapjául szolgáló munkatapasztalatokat a szerző a PhD kutatása során gyűjtötte össze.DósaMariann