Pápua Új-Guinea északi partjain július 17-én másfél ezer ember pusztult el településestül, s kétezren tűntek el a három hullámban rájuk törő modern kori vízözönben. De vajon volt-e lehetőség a tragédia megelőzésére? S miféle téveszmék élnek a szökőárral kapcsolatban?

A katasztrófát egy szökőár okozta, japán elnevezése alapján a cunami (cu: óriás, nami: hullám). Ezt tenger alatti földrengések és vulkánkitörések okozhatják, mégpedig oly módon, hogy a felszabaduló gígászi erők hatására a tenger aljzatában – rendszerint egy-egy törési sík mentén – óriási tömegáthelyeződés megy végbe. A megbomlott egyensúly következtében a terület fölött gyűrű alakú hullám keletkezik, amely aztán nagy sebességgel terjed tova. A nyílt óceánon az esetek többségében mindössze 1-2 méteres hullámok akár 800–850 kilométert is befuthatnak óránként, s ilyenformán a nagyobbak 15–20 óra alatt akár az egész Csendes-óceánt átszelhetik! Ugyanakkor a hullámhosszuk is igen nagy, ami gyakran azzal jár együtt, hogy a széles hátú hullám – szerencsére – észrevétlenül rohan el az útjába kerülő hajók alatt.

A cunami születésének a „filmje“

A víz mélységének csökkenésével mérséklődik a hullám sebessége is (a terjedési sebesség a vízmélység négyzetgyökével arányos), és a folyamat utolsó szakaszaként – mindig közel a parthoz – kialakul az a jelenség, amely rettegett ellensége a partvidékek lakkosságának. Ilyenkor az addig veszélytelen hullámnak a tengerfenékkel érintkező része a hirtelen megnövekvő súrlódás miatt lelassul, belső egyensúlya megbomlik, aszimmetrikussá válik, a parton állók pedig szemben találják magukat a félelmetesen morajló, dübörgő vízfallal, amely a maga előtt sodort vízpárától szinte forrni látszik.
A cunamik mérete igen változó, attól függően, hogy mekkora volt a kiindulási magasságuk, mekkora útat tettek meg és milyenek a partvonal geomorfológiai adottságai. Azokon a helyeken emelkednek a legmagasabbra, ahol természetes hullámcsapdaként működnek. Ilyenek a szűk öblök, a tengerszorosok vagy a folyótorkolatok. Széles, sziklás öblökben, különösen ahol természetes hullámtörőként működő zátonyok és szigetek vannak, a szökőárhullámok gyorsan elemésztik erejüket, s nyomukban többnyire csak az észlelhető, hogy a víz szintje az áradásra jellemzően emelkedik. A feljegyzések szerint az eddigi legnagyobb tengerrengés által keltett hullámot a Kamcsatka-félsziget déli részén található Lopatka-foknál észlelték. Mivel ez még 1737-ben történt, a legnagyobb – 63 méteres – hullám magassági adatát némi óvatossággal kell kezelnünk!

Hadihajókkal is kikezd
A szökőárak pusztítása összetett folyamat, s egy sajátos forgatókönyv szerint működik. Az első csapást a parti létesítményekre az óriáshullám előtt képződő, heves léglökésként fellépő összenyomódott légpárna méri, azt pedig az őt keltő hullám követi. Ez szinte minden, a kőnél puhább anyagú létesítményt elsöpör, ami az útjába akad.
De nemcsak a betörő hullámfal pusztít, hanem a visszafelé zúduló víz is, minden mozdíthatót magával rántva. A szökőárak a hollywoodi katasztrófafilmek grandiózus trükksorozatait messze túlszárnyalva elképesztő erőkifejtésre képesek. A történelem egyik legnagyobb vulkánkitörése 1883 nyarán következett be. Az ezt követő szökőárak közül a legnagyobbik elragadta a Berouw nevű holland hadihajót, s azt aztán a kataklizma elmúltával 9 méterrel a tengerszint felett, a parttól csaknem 3 kilométerre találták meg. Ezenkívül az útvonalán néhol 35-37 méter magasra szökő hullám még mintegy ötezer egyéb vízi járművet is elpusztított, és több mint harminchatezer embert ragadott hullámsírba Jáva és Szumátra partjain. (A Pápua Új-Guineát sújtó mostani tengerrengés hullámai a híradások szerint ennek a magasságnak a harmadát sem érték el.)
Egy-egy nagyobb rengéshez több egymást követő cunami is társulhat, és az a téveszme, hogy az első a legpusztítóbb, könnyen végzetessé válhat az óvatlanok számára. Ráadásul a hullámok egymás hatását fel is erősíthetik, de akár ki is olthatják. Így az egymást követő hullámok viszonya szintén megszabja a rombolás mértékét. Az elmúlt 2500 évben a följegyzett nagy pusztítással járó szeizmikus szökőárak száma nem érte el a háromszázhetvenet. Ez a szám is mutatja, hogy még a legnagyobb földrengések is csak ritkán járnak együtt szökőárral. Ennek az oka az, hogy a cunamik kialakulásához szükséges hirtelen és nagyméretű tömegáthelyeződések, meg az ezzel járó térfogatváltozások – szerencsére – csak néhány földrengést kísérnek.

Földrengés nélkül is jöhet
Az ilyen elmozdulások méretét jól példázza az 1923. évi tokiói rengés, amelynek következtében mintegy száznegyvenezer ember (!) halt meg – jobbára a cunamik miatt. E tragikus eseményeket megelőzően a Sagami-öbölben rendkívüli változások mentek végbe a tengeraljzatban. Bizonyos területeken a 100 métert is jócskán meghaladó szintemelkedéseket és -süllyedéseket észleltek (a legnagyobb mértékű elérte a 400 métert). Az ilyen hatalmas kéregdeformációk – különösen ha robbanásszerű gyorsasággal mennek végbe – szükségképpen tengerrengési hullámok kialakulására vezetnek. Így nem véletlen, hogy a szökőárak a tektonikailag (a lemezmozgások szempontjából) aktív területekhez kötődnek, akárcsak az őket keltő földrengések és vulkánkitörések is zömükben ezekben a régiókban összpontosulnak.
A Pacifikum peremterületei az aktív szubdukciós* lemezhatárok mentén épp ebbe a kategóriába tartoznak. Ez a helyzet Új-Guineában is, kivált annak északi partjai mentén, ahol a mostani tragédia történt. A csendes-óceáni lemez több helyen is az őt övező szárazföldi lemezek alá bukik. E régiók jellemzői a nagy fészekmélységű rengések, de nagy számmal fordulnak elő – 0-70 kilométeres mélységig terjedő – sekély hipocentrumú földmozgások is. A cunamik többsége ezekkel függ össze!
A szökőárak nemcsak szeizmikus eredetűek lehetnek. Nagyméretű tenger alatti csuszamlások szintén előidézhetik őket, bár ezek létrejöttében gyakran megint csak a földrengés az ok. Egyedi példa az alaszkai Lituya-öböl természeti katasztrófája. Egy földrengést követően 1958-ban csaknem 100 millió tonnás sziklatömeg zúdult majd 1 kilométernyi magasságból a szűk szájú, ámde igen mély öbölbe. A pusztítás mértéke megdöbbentő volt. Az átellenes oldalon a hullám 522 méter magasra csapott fel, majd még néhányszor ide-oda verődött, mígnem lassan elcsendesült. Hatására a talaj nagy területen az alapkőzetig lepusztult, és a vízár az egész táj képét átrajzolta.

Vaklármát ne!
A veszélyeztetett térségekben előrejelzőrendszer működik, immáron több mint fél évszázados múlttal. A második világháború után adva voltak a hatékony riasztás alapfeltételei, s már csak egy gyilkos erejű cunami kellett, hogy cselekvésre serkentse a hatóságokat. Aztán ez 1946. április 1-jén meg is érkezett az Aleuti-szigetek térségéből, igencsak meglepve a hawaiiakat. Ezután az Amerikai Egyesült Államok csendes-óceáni katonai meteorológiai szolgálata kapta feladatul, hogy kiépítse és működtesse az előrejelzési rendszert. Hamarosan a japán és a szovjet rendszerek is létrejöttek. A japánok később szorosan összekapcsolták tevékenységüket a honolului központéval, az akkori Szovjetunió viszont csak lassabban közeledett.
A rendszerek mai működésének hatékonyságát az együttműködésen kívül a megfigyelőpontok bővülése is segítette, s a műholdak is bekapcsolódtak e munkába. De önmagában még ez is kevés: riadótervekre szintén szükség van, s ezeket a lakossággal jól be kell gyakoroltatni. Az ilyesfajta előrejelzések nagy körültekintést igényelnek. Vakriasztás esetén nagy anyagi károk keletkeznek, nem beszélve arról a még nagyobb veszélyről, hogy megrendülhet a lakosságnak az előrejelzésekbe vetett bizalma.
A mostani szökőár idején az volt a probléma, hogy a figyelőszolgálat szakemberei ugyan észlelték a tengerrengést, de azt kisebbnek ítélték meg a valóságosnál, s emiatt fölöslegesnek tartották a riasztást. Amikor rájöttek a tévedésükre, már késő volt!
A szökőárak gyakran maguk is előre jelzik jöttüket, mégpedig azzal, hogy a tenger olyankor rövid idő alatt nagymértékben visszahúzódik. Ez éjszaka úgy érzékelhető, hogy a hátráló óceán állandó morajlása helyett néma, halotti csendet hagy maga után. Ilyenkor, ha a hullámok messzebbről érkeznek, az embereknek 15-30 percük van a menekülésre, s ez még elegendő arra, hogy elérjék valamelyik közeli dombot. Sokan ezt nem tudván, a partra siettek, hogy összegyűjtsék a fövenyen rekedt halakat, megfosztva magukat az életben maradásnak szinte minden esélyétől.
Ha az epicentrum közel van, már ez a jelenség sem segíthet. Éppen ezért bizonyos települések irányítói megfontolt várostervezéssel előzik meg a katasztrófát: a lakónegyedeket a parttól távolabb, magasabb térszínre telepítik. A kaliforniai Crescent City tengerparti területeit az 1964. évi alaszkai cunami nagyrészt elpusztította. A város e részén ma egy park terül el.

Cunamiálló fasor
A kikötővárosok, halászfalvak, üdülőközpontok esetében más megoldás keresendő! Az egyik hatékony, ám igen költséges lehetőség: hullámtörőket kell építeni a parttól távolabb, nagyobb vízmélységben. Széles fasávok part menti telepítésével szintén enyhíthető a baj. A sűrűn álló és idősebb fák alkotta élőfal képes megfogni a hullámokat. Ez nem jár nagy anyagi ráfordítással, csak némi helyet vesz el újabb luxusszállók elől, és, persze, időbe telik, amíg e fasorok „cunamiálló”-vá válnak.
A mi földrészünkön is okoztak tragédiákat a szökőárak. Különösen súlyos volt az, amelyik 1755-ben a lisszaboni földrengést kísérte, a város gyönyörű barokk palotáit jórészt mind elmosva.
Ennél is tragikusabb következményekkel járt a Thíra vulkáni kúpjának összeomlását kísérő szökőár. Ez valószínűleg a történelmi idők legnagyobb természeti katasztrófája volt, pusztulásba döntve a kora ókor egyik legragyogóbb civilizációját, a mínoszit.