Olyasvalamit. ami a nem iró embernek sohasem, vagy csak véletlen, ritka pillanatban sikerül: éreztetni egy érzelemnek, vagy eseménynek általános, örök emberi; tehát mindannyiunkat érdeklő voltát.

Az emberi élet nagy eseményeit mindnyájan átérezzük, átéljük. Szerelmesek vagyunk, boldogan, vagy boldogtalanul. Gyermekünk születik, átéljük a szülő minden boldog reménykedését.

A gyermek távol van, beteg, meghal. A legnagyobb emberi érzések viharzanak végig a lelkünkben. Talán némán roskadunk magunkba, talán patakzanak a könnyeink, talán feljajdulunk úgy, hogy megborzong aki  hallja......, de nemcsak mi magunk nem gondolunk ilyenkor fájdalmunk művészi kifejezésére, hanem jelenlevő barátunknak sem bocsátanánk meg, ha olyasmivel próbálna vigasztalni bennünket, hogy fájdalmunkat művészi módon fejeztük ki.

A művész is csak később, fájdalmának  csillapodása után jut el addig , hogy örök és általános érvényű kifejezésével próbálkozzék.

Ha túlságosan korán kisérli meg, úgy jár, mint Arany János, aki a harmadik, negyedik sornál abbahagyja leányát sirató verset  s odairja: "Nagyon fáj! Nem megy!" Művészi hatást tehet és tesz is sokszor egy puszta jajkiálltás, -de csak a megfelelő helyen, ahová megfontoltan tette a költő.

A fájdalomnál is kevésbbé tudjuk kifejezni az örömöt, vagy a jókedvet. Együtt ülő társaság, különösen, ha egy kis bor is fűti, sokat kacaghat az elhangzó elmésségeken, s akadhat aki azt hiszi, hogy ezt a beszélgetést csak úgy le kell jegyezni, és pompás humoros elbeszélés, vagy szindarab lenne belőle.

  A kiábrándulás tüstént bekövetkezik, ha másnap meg akarjuk magyarázni egy hűvös kivülállónak, hogy min is mulattunk olyan nagyszerűen. Pillanatok alatt hamuvá szürkülnek a szikrázó elmésségek. Pedig lehetett köztük olyan, amely művészien a maga helyére téve, örök emberi furcsaságot világított volna meg.

(Benedek Marcell: Az olvasás művészete)