Sebeők János

1. AZ INKUBÁTOR KARBANTARTÁSA, VAGY AZÉRT ENNÉL TÖBB?

Miben különbözik a bioszferikus filozófia a környezetvédelemtől? Ezt sohase tudhatjuk meg, ha előbb nem tudatosítjuk, hogy tulajdonképpen mi is a környezetvédelem. Nos, a környezetvédő gondolkodási mód fölismerte azokat a veszélyeket, melyek jelenleg az emberiség további fönnmaradását veszélyeztetik. E veszélyek értelmezését azonban épp a hozzájuk vezető retorika kereteibe csomagolja. Igen, az, hogy a környezetvédelem mindmáig nem vált zárt erkölcsi rendszerré, arra vezethető vissza, hogy az ipari civilizáció érvrendszerébe burkolja önmagát, és az ipari civilizáció érvrendszerével próbál az ipari civilizáció által keltett hatások ellen föllépni.

A környezet szó önmagában véve egy veszélyes szó. Mihez képest környezet? Inkább ezt a kérdést kéne föltenni. A "mihez képest": vonatkoztatási rendszertől függő kérdés. A környezet szó viszont lappangó módon egy emberközpontú elemet tartalmaz, így alkalmazzuk. Ami a rajtunk kívüli világ, az: környezet. Ezt a környezetet veszélyeztetjük, ezt a környezetet terheljük túl. A környezet eszerint végül is arra volna való, hogy akár valami nagy inkubátor, eltartsa az emberiséget, és ahogy az ember karbantartja a kocsiját, ugyanígy — mondja a zöld filozófia karban kell tartani a Földet is.

Nomármost meg lehetne kérdezni erről a felfogásról egy oroszlánt, vagy egy pókot, azt mondanák, hogy épp az ember a környezet. Ha gondolkodó lény volna bármelyikük, akkor nekik a város volna a környezet, s ha egy őserdő gondolkodni tudna, akkor ő semmiképp se környezetként, hanem élő közösségként aposztrofálná önmagát, és azt mondaná, hogy mi nagyon rossz környezet vagyunk hozzá képest.

Ha tehát egyenjogú partnerségre törekszünk a Bioszférával, akkor nem degradálhatjuk környezetté. Márpedig a környezetvédelem ezen az úton halad, így kíván a technokrácia előtt "szalonképes" maradni.

Miképpen érvel például egy fakitermelő vállalat igazgatója? Azt mondja, "kell a fa" — hát ez egy logikus érv. Következésképpen irtsuk az őserdőket, mert hisz kell a fa. S hogyan válaszol erre a környezetvédő? Deklarálja, hogy az oxigén is kell. Megnevez egy másik terméket, ami szintúgy kell az embernek. Ugyanaz a stílus, a különbség csak hangsúlynyi.

De vajon minémü drámai következményekhez vezet az etika nélküli természetvédelem; környezetvédelem? A tudósok például fölvetették, hogy a kiirtott őserdők helyén nagyobb oxigéntermelő képességű fajok telepszenek meg. Kaptam olyan levelet, hogy miért védendők egyáltalán az erdők, elég volna néhány nagy oxigéngyár. Lehet-e kárhoztatni a levélírót? Aligha. Hisz nem volt védve szellemileg egy ilyen agyrém ellen. Ez az agyrém törvényszerűen következik abból a típusú haszon-, következmény és célorientált környezetvédelemből, ami a jelen közgondolkodásra jellemző.

2. A SZÜKSÉGSZERŰSÉG NEM VÉD ÉS NEM VÉDHETŐ

A jelen közgondolkodás bizonyítani szeretné, hogy a létező fajok szükségszerűek. Egyrészt szükségszerűek az ökológia rendszerén, másrészt pedig szükségszerűek az ember rendszerén belül. Védjük meg tehát az amazóniai selyemmajmocskát, mert esetleg valamely mirigyváladéka jó lesz a reumára. Kérdés, hogy kér-e az ilyen védelemből a selyemmajmocska, vagy ő ezt saját személyi, állati jogainak a meggyalázásaként élné meg. Ez utóbbi — szerintem — valószínűbb. Bebizonyíthatjuk-e azt, hogy szükség van a fajokra? Bebizonyíthatjuk-e azt, hogy maradéktalanul szükség van a Természetre?

Leírható-e szükségletként a Természet? Vagy pedig nem? Nos, ha kiirtjuk az egész Természetet, ha az utolsó erdőt is elpusztítjuk, ha a végletekig elszennyezzük a tengereket, akkor — ilyen szélsőséges körülmények közt — bebizonyítható talán, hogy szükség van rá, de ennél kisebb szintű természetirtások esetén maradéktalanul ez nem bizonyítható. És itt hangsúlyozni kell, hogy maradéktalanul nem bizonyítható be. Csakhogy, ha kiderül, hogy nagyon jól meg tudunk élni őstulok nélkül, akkor homokszem került a szükségszerűséggel érvelő gépezetbe. Ha én bebizonyítom: erre és erre a lényre semmi szüksége nincs az embernek, felmerül a kérdés, akkor vajon miért védje meg? A jelenlegi környezetvédelem nem tudja megmondani, hogy miért, mert rossz helyről indul ki.

Ráadásul a muzeáló típusú természetvédelem, amely egyszerűen fajok lexikografikus gyűjteményének tekinti a Természetet, magától a Természettől is idegen.

A Természet ti. nem abszolút értelemben konzervatív, hiszen sok faj kipusztult különböző okok miatt a földtörténet során. Tehát a Természet maga sem tekinti szükségszerűnek a fajok teljes "létszámát". Ha szükségszerűnek tekintené, és egy faj kipusztulása valóban akkora tragédiához vezetne, mint ahogy azt sokan sejtik; illetve sejtetik, akkor már nem volna élet a Földcin, hisz olyan katasztrófák is bekövetkeztek, melyek a fajok 70-80 százalékát kipusztították. És mégis: az élet regenerálni tudta önmagát.

Ebből az következne, hogy nyakló nélkül irthatjuk az őserdőt, pusztíthatjuk a fajokat, lehetünk a géngenocídium és az ökoholocaust kollektív Mengeléi? Nem! Épp a Bioszféra tanít bennünket arra, hogy nem. A Bioszférát ért radikálisan fajcsökkentő jellegű behatások ti. mindig a Bioszférán kívülről érkeztek. Maga a Bioszféra mindig is arra törekedett, hogy megújítsa önmagát, s ha benne néha fajok természetes okból is kipusztultak, akkor ez oly módon történt, mint ahogy a levelek is lehullanak ősszel a fáról, de ezt igencsak nagy hiba volna úgy értelmezni, hogy meghalt a fa.

3. KOZMIKUS DEMOKRÁCIA ÉS GLOBÁLIS DIKTATÚRA

A Bioszféra mindig egyértelműen arra törekedett, hogy a benne levő sokszínűséget, a benne levő kozmikus demokráciát, a benne levő biodiverzitás fokát a maximumon valósítsa meg, amiből az következik, hogy a Bioszféra értékrendje ellentmond annak, ahogyan mi a Természetet látjuk. Mi azt látjuk belőle legtöbbször — talán Darwin nyomán -, hogy tápláléklánc, erőszak, verseny. Nem erről van szó. Az, hogy az "erősebb" győz a "gyenge" fölött: a darwinizmus egy rossz interpretációja. Gondolkodjunk csak: miképpen vezethet az erőszak oda, hogy jelenleg az egész Kozmoszban a Bioszféra a legsokszínűbb rendszer? A tápláléklánc nem a Bioszféra lényegi mondanivalója, csak önmegvalósítási módja. Ha pedig a Bioszféra lényegi arculata nem olyan, mint amilyennek föltételezzük, akkor a hozzá való viszonyt is át kell hangolnunk. Értsük meg: a Bioszféra egy saját sokszínűségét növelni és saját életföltételeit konzerválni, illetve javítani kényszerülő rendszer, míg az emberi faj saját és a környezete életföltételeit rontó faj és a sokszínűséget, a másságot, a különbözést, az eltérést — sem a tőle mint emberi fajtól való eltérést -, sem pedig a benne való eltérést tolerálni képtelen rendszer. Intoleráns jellegű irányzatok jellemzőek szinte az egész történelmi emberiségre. A Történelem nem a diverzitás értékrendjére, hanem a monoteista, az Egy, a Fogalom primátusát hangsúlyozó értékrendre alapul, ezért gyökeresen különbözik a Bioszféra saját értékrendjétől.

Két teljesen különböző gondolkodásmóddal állunk szemben tehát. Egy diktatórikus gondolkodásmóddal — ez az ember gondolkodásmódja -, és a kozmikus demokrácia gondolkodásmódjával, amely a Bioszféra gondolkodásmódja. Ha realisták akarunk lenni, tudomásul kell vennünk; hogy a Bioszféra az első olyan alulról szerveződő, öntevékeny társadalom, amely megvalósította önmagát és benne a valószínűség szintjén a sokszínűség, az eltérés, a szokatlanság, az abszurd, a maga teljes pompájával megnyilvánulhat. Másfelől viszont ez gazdaságilag a lehető legszigorúbban gazdálkodó rendszer, a legökonomikusabban, a legenergiatakarékosabban gazdálkodó rendszer. Az emberi társadalom itt is negatív tükörképként fogható fel, mert túl azon, hogy a sokszínűséget saját rendszerében nem tűri, túl azon, hogy monokultúrákat telepít a diverz kultúrák helyére és intoleránsan viselkedik az egyéniséggel szemben, túl azon, hogy az egyéniséget eltapossa, meg gazdaságilag is irracionális és irreverzibilis. Ha valaki benne egy szokatlan gesztust művel, ha szokatlan ruhában jár, akkor azt a képzelt törvény erejével eltiporja, viszont ha valaki pazarol, ha valaki az ökológiai törvényszerűségek ellen él, s "visszaél", azt támogatja.

4. A BIOSZFÉRA KULTÚRA ÉS NEM ERŐFORRÁS, MÉG CSAK MEGÚJULÓ SEM

Összefoglalva tehát: filozófiai érvénnyel nem bebizonyítható, hogy a Bioszféra minden egyes formációja szükségszerű. Ha tehát valaki az érvrendszerét arra építi föl, hogy — akár az ember, akár a saját létéhez — a védendő az szükségszerű és megsemmisülése valami beláthatatlan katasztrófához vezet, akkor nem áll szilárd talajon, annak ellenére, hogy sok tudományos részigazságot tud kimondani. Filozófiailag viszont ez olyan, mintha a költészet létét, a színház létét, a festészet létét úgy próbálnánk meg bebizonyítani, hogy kijelentjük: ezeknek a kultúrtermékeknek, vagy kulturális létformáknak a hiánya katasztrófához vezet.

Helyes-e, ha valaki úgy érvel, hogy népdal nélkül nem élhetünk? Ez olyan érvelés, mint a jehovista érvelés, amely mindig meghirdet egy időpontot: "ekkor és ekkor lesz a világvége", mely aztán csak nem akar jönni. Meghirdeti, hogy ekkor és ekkor lesz a katasztrófa, utána megfulladunk, nem lesz oxigén. A közvélemény pedig tapasztalja, hogy azért augusztusban csak kellemes dolog a napfürdő, azért csak megy ez az egész, csak megy a "normális kerékvágás" és Istennek sem akar jönni az igazán nagy katasztrófa.

A katasztrófa-retorika nem alkalmas az értékek védelmére. Az értékek védelmére egy olyan filozófia alkalmas, amely nyíltan ki meri mondani, hogy az értékek igenis esendőek, igenis elpusztíthatók, és az értékek, az igazi értékek nem szükségszerűek. A társadalmon belül nem a kenyér, a víz, a só az igazi érték. Az emberből sem az az igazi érték, hogy eszik, táplálkozik, ürít, gyermeket nemz. Ahol az ember kezdődik, az ennél több. S föl kell fedeznünk, hogy a Természet is ott kezdődik, ahol több a rá jellemző alapvető biológiai funkcióknál. Tehát az a nagybetűs Természet, amiről beszélünk, és amiről a filozófiakönyvek beszélnek, nem létezik.

A filozófusok voltak a legnagyobb tömeggyilkosok. Azért voltak a legnagyobb tömeggyilkosok, mert "Lét, Tudat, Nem-lét, Valami, Semmi" — ezekkel a kategóriákkal operáltak és 'nem tették föl azt a filozófiai kérdést, hogy ki a pók? Föltenni a kérdést, hogy ki Isten, mi a Lét — szalonképes kérdések. Elfogadni viszont immanens jelentésű valóságnak egy fajt? Ehhez bizony már egy magasabb rendű bioszferikus gondolkodásmód kell. Ehhez az kell, hogy elismerjem értéknek, méghozzá felsőbbrendű értéknek, az elpusztíthatót, a törékenyt, a megsemmisíthetőt, értékesebbnek az elpusztíthatatlannál, a megsemmisíthetetlennél, úgymond az alapvetőnél.

Ismét összefoglalva: a genetikai diverzitás, a Bioszféra nem erőforrás, hanem kultúra. A klasszikus zöld gondolkodásmód ott téved, hogy a Természetet egy kategóriába helyezi a kőolajjal, a földgázzal, a szénnel. Tehát erőforrásnak tekinti a Természetet. A természetvédelem ebben a filozófiai rendszerben a környezetvédelem egy része, és hogy ez mennyire igaz, elég csupán a Környezetvédelmi Minisztérium fölépítését megnéznünk, ahol a környezetvédelemé az elsőbbség, illetve a "területfejlesztésé", s nem a természetvédelemé. Ezen nem csodálkozhatunk, mert amikor hajlandók vagyunk besétálni az ipari civilizáció érvrendszerének a csapdájába, amikor hajlandók vagyunk egy olyan rendkívüli komplexitású élő közösséget, amilyen egy erdő, egy láp, egy mocsár, ugyanabba a kategóriába "bealázni", amibe beleteszzük a szenet, a kőolajat, a földgázt, holott ezek halott anyagok, akkor csak magunkra vethetünk.

Ráébredni, hogy maga a Bioszféra is egy kultúra, aminek abszolút szükségszerűsége ugyanúgy nem bizonyítható be, mint ahogyan a népdal, a vers, a költészet abszolút szükségszerűsége sem bizonyítható be; ez a bioszferikus filozófia lényege.

5. DEGENERÁCIÓ ÉS NEM KATASZTRÓFA

Persze, ha elvonják a verset, ha elvonják a kultúrát tőlünk, akkor, noha nem halunk meg, de mégis sérülünk, degenerálódunk. És ez veszélyesebb. Degenerálódni sokkal veszélyesebb, mint elpusztulni egy rövid katasztrófa által. Mi szükség van tehát a kultúrára? A kultúra nem életszükséglet. Ám ha a kultúrától egy népet megfosztanak, ha egy indián törzset hiedelmeitől megfosztanak, akkor az prostituálódni fog, rákap a tüzes vízre, bádogvárosban fog lakni a város szélén. S ha — amint tapasztalhattuk az utóbbi 40 év alatt — egy nemzetet megfosztanak az identitásától, megfosztanak a történelmétől s a történelmi tudatától, akkor ugyancsak degenerálódik, de életben marad. Ezalatt a 40 év alatt is életben maradtunk. Nem pusztultunk el. De degenerálódtunk.

Az ember tehát egy üres edény, egy kiürülő, üres, degenerált edény, ha a kultúrától megfosztják. Az élet ugyanúgy egy üres kategória a benne levő sok színűség, a benne levő biodiverzitás nélkül, s attól megfosztva ugyancsak degenerálódik, akár az AIDS - es fókák és erdők. Tehát az, amit mi ügy írunk le hogy Bioszféra, nem más, mint a gének kultúrája.

6. KÉT KULTÚRA — KÉT SZFÉRA

Két informatikai rendszer létezik a Földön jelenleg. Az egyik a humán kultúra. És ez azért informatikai rendszer, mert információt tudott hagyományozni a következő nemzedékekre. Az informatikai rendszer bizonyos kibernetikai törvényekkel rendelkezik. Például a nyelv eleget tesz ezeknek az informatikai- kibernetikai törvényeknek. Meghatározott rend ismétlődésével jelentést közöl. A genetikai kód ugyanígy egy kibernetikailag tökéletesen működő informatikai rendszer és a genetikai kód nyelvén manifesztált gondolatok maguk az élőlények.

Talán eljön egy olyan kor, amikor lesz művészi genetika. Ez kissé sci-fi-szerű elképzelés, de nem lehetetlen. Semmiféle olyan biológiai törvény nem létezik, amelyik tiltaná. Mi is volna tehát a művészi genetika? Művészi genetika volna az, hagy valaki elképzel egy lényt, és megpróbálja létrehozni genetikai úton. Valaha Bosch vizionált egy lényt, és megfestette — most pedig elvileg elképzelhető, hogy valaki vizionál egy lényt, és létrehozza, avagy egyszerűen játszik a génekkel és létrehoz különböző lényeket. Művészi genetika ugyan nem létezik, de létezik génmanipulácó. Ez már realitás. Ha viszont a gének nyelvén én elvileg elgondolhatok egy lényt, akkor kérdés, hogy ki gondolta el azokat a lényeket, amik spontán megvalósultak? A bioszferikus filozófiában a spontán evolúció folyamata egy kollektív kultúrának minősül.

Itt különbözik tehát a bioszferikus filozófia a buddhizmustól. A buddhizmus elvileg jogalanyisággal ruházza föl az összes élőlényt, mondván, hogy minden egyes élőlényben potenciálisan egy valamikor emberivé válható lélek található. Emberszámba venni az állatot viszont mindig is problematikus illúzió volt. Ha viszont rádöbbenünk arra, hogy a spontán evolúciós folyamat egy kollektív gondolkodásmód, de a gének gondolkodásmódja, ha rádöbbenünk, hogy itt egy kozmikus kultúra nyilvánította ki Önmagát a gének által, akkor már van egyenjogú partnerünk, akkor már nem a csimpánzzal kell leülnünk tárgyalni, hanem bizonyos értelemben nekünk a saját tudatunk által kell megszemélyesíteni ezt a kozmikus kultúrát, annak ellenére, hogy a kétféle sík, a Humanoszféra és a Bioszféra értékrendje különbözik, s épp abban különbözik, hogy a Bioszféra a kollektív statisztikai jogokat az egyéni jogok fölé helyezi, következésképpen nem ismer egyéniséget. Az, hogy X Y antilop fönnmaradjon, a Bioszférában nem cél, noha az antilop számára nagyon is cél. Az antilopcsapat viszont könnyedén tudomásul veszi azt, hogy most adóztunk egy antiloppal az Oroszlánnak, és esze ágában sincs küzdeni az illető antilop személyi jogaiért. Vagy képzeljük el, hogy mily hihetetlenül kegyetlen dolog vergődni egy pókhálóban! Ha belefutunk egy pókhálóba, már az is kissé kellemetlen, de a pillangó számára ez hasonló, mint amit Krisztus érezhetett a kereszten. Egy nagy pillangószárny a pókhálóban nem tud mozdulni, nem tud repülni és körbefogja a pók elevenen, utána kiszívja, hosszas kínhalál, haldoklás. Bizonyos kígyók pedig úgy nyelik le áldozatukat, hogy hosszú ideig életben marad az áldozat.

A személyi jogok tiszteletének az a dimenziója, ami az emberi társadalmon belül elvileg érvényesül, az ökológiai rendszereken belül nonszensz.

7. KOZMIKUS SZEKULARIZÁCIÓ

Tehát az őserdő, a láp: a Bioszféra föláldozza az egyed jogát, és ezáltal egy rendkívüli erejű statisztikus jogot biztosít minden létező életforma számára. Az ember ennek a fordítottja: itt az életformák joga nincs biztosítva, viszont létezik emberi személyiség. Tehát vannak személyi jogaink, és ezek ellentmondanak a statisztikus törvényszerűségeknek. Mindaz, amit humanizmus néven ismerünk, nem egyéb, mint az ökológiai törvényszerűségek elleni szüntelen, szakadatlan küzdelem. Ha a humanizmus történetét azonosítjuk az orvostudomány történetével, akkor világossá válik, hogy a humanizmus menthetetlenül kontraszelektív. Menthetetlenül törekszik a biológiailag alkalmatlan életbentartására. Inkubátorokat csinálunk a koraszülötteknek. Arra törekszünk, hogy olyan sántákat, bénákat, vakokat, süketeket tartsunk életben, akik abszolút alkalmatlanok volnának biológiai értelemben az életre. Arra törekszünk, hogy a természetes körülmények közt elpusztuló öregeket is életben tartsuk. Klinikailag halott embereket tudunk hosszasan konzerválni. Viszont az vesse az első követ a humanizmusra és az orvostudományra, aki úgymond ezekkel a lehetőségekkel nem kívánna élni. Én saját magam is mindenki előtt bátran vallom, hogy biológiai selejt vagyok.

Hitler adott egy kis ízelítőt abból, hogy milyen az ökológiai gondolkodásmód a társadalmon belül, hogy milyen a szociáldarwinizmus. Eszerint például leírható a Tiennanen téri vérengzés úgy is, hogy egy hangyányit lassult a kínai demográfiai robbanás. Hiszen demográfiailag az az ezer halott bizony nulla, egyetlen nap alatt ennél sokkal több kiskínai születik Kínában. Ez nem egy komoly probléma a kínai népesség számára, ha biopopulációnak fogjuk föl a kínai népességet. Lehet-e arról beszélni, hogy tragédia volt a második világháború? 50 millió halott? Ez egy fricska a demográfiai robbanás iszonyatához képest. Hiszen 150 millió többlete van az emberiségnek évente. Tehát egyetlen esztendő alatt az az embermennyiség, amely a második világháborúban elesett, háromszorosan termelődik újjá. Ha tehát a lemmingekre alkalmazott erkölcsi rendszerrel viszonyulok az emberhez, akkor az összes történelmi tragédia nem minősül tragédiának. Viszont érezzük ösztöneinkben, hogy mégis, tragédia volt az első világháború. Tragédia volt a második világháború. Tragédia, ha egy ember szenved. Nem lehet az ökológia nevében hagyni, hogy emberek meghaljanak, hogy emberek fájdalomcsillapítás nélkül esetleg gyötrődjenek.

Az ember áltaI egy új típusú jogalany jött létre. És nekünk, amikor igazán természetvédők vagyunk, akkor vállalni kell saját fajunk misztériumát, vállalnunk kell azt, hogy itt, az emberi társadalmon belül más jellegű törvények érvényesülnek, mint a Természetben. Ez a vállalás a kozmikus szekularizáció. Emlékezzünk csak, mi a nyugati demokráciák útja? A szekularizáció. Úgy mondják, hogy a hit egy olyan immanens értékrend, ami nem terhelhető rá a közvetlen társadalmi valóságra. Tapasztalatunk szerint igen nagy bajokhoz, keresztesháborúkhoz, vallásháborúkhoz, gulagokhoz, auschwitzokhoz vezet az, ha a transzcendens ideológiai szféra és a mindennapi gyakorlat összekeveredik. A kettőnek szekularizálódnia kell: a Humanoszféra és a Bioszféra értékrendje nem konvertibilis. Nem konvertálható. Ha bármelyik értékrend megjelenik a másikon belül, akkor az az illető rendszert fölrobbantja. Mi sem volna károsabb ti., mint kiszabadítani a pókhálóból a pillangót, s politikai áldozatoknak tekinteni mindazokat a növényevőket, amelyek vagy akik zsákmányként végzik. Az olyan képek, ahol a növényevő a jó fiú és a húsevő a gonosz, jellemzőek az egész mesevilágra — a propaganda e fölöttébb hatékony módjára. Ha ezt az antropomorf indítékú, filantróp jellegű személyi jogvédelmet próbálnánk megvalósítani a Természeten belül, akkor a legnagyobb jóindulattal — de hisz tudjuk: a pokol útjai jószándékkal vannak kikövezve — válnánk a kollektívum tömeggyilkosává. Mert ha minden egyes áldozat, minden egyes pókhálóba röpülő pillangó, minden egyes elejtett egér vagy gnú — ad abszurdum — bírósághoz fordulhatna és föllebbezhet ne, hogy "engem erkölcsi jogsérelem ért, elejtettek, nem élek, életem vették, föllebbezek, följelentem az oroszlánt, hát megölt kérem szépen, bűnöző, fogják el, körözzék". Ha tehát egy ilyen társadalmi rendszer felé törekszem a Természeten belül, akkor a 'Természet egész rendszerét akaratlanul a szó legszorosabb értelmében megsemmisítettem, nincs többé Bioszféra.

Ha viszont a Természet gondolkodásmódját az emberre próbálom alkalmazni és kijelentem, hogy túl sokan vagyunk, hát akkor elő a ritkítóollóval, 3-4 milliárd ember stornó, de rögtön, hisz csak így állhat helyre a demográfiai egyensúly, akkor bizony tüstént tömeggyilkos diktátorrá váltam. Nem vettem figyelembe az emberre jellemző immanens törvényeket.

8. A JOGALANY BIOSZFÉRA

Mi a feladat tehát, mi következik ebből? Az, hogy egyik kultúra, egyik nagy erkölcsi rendszer sem kényszerítheti rá magát erőszakkal a másikra és mind a kettő abban az értelemben, mint ahogy egy nemzet, egy nép, vagy egy kultúra: jogalany, vagyis a Bioszféra jogalanyiságáért kell küzdenünk. Azért kell küzdenünk, hogy a spontán evolúció folyamata, mint a Bioszféra története, és a Bioszféra, mint ennek a történetnek az aktuális formája jogalannyá váljon, vagyis maga az evolúció tudja a saját immanens szuverenitásán belül eldönteni azt, hogy melyik faj maradandó, melyik kiszórandó, s melyik átalakítandó. A nemzetek belügyeibe sem illő — hacsak jogsértések nem történnek — beavatkozni. De ha én odamegyek Amazóniába, és azt mondom, hogy most a Xingu folyjon más felé, mert ide egy gát kell, akkor, mivel a Bioszféra még nem jogalany, képtelen — általunk — protestálni, s felkiáltani, hogy beavatkoztak a belügyeimbe, helyettem akarják eldönteni, hogy mi fontos, mi nem. És ha a Bioszféra: jogalany, akkor már nem érv az, hogy eddig is kipusztultak fajok. Persze, hogy kipusztultak fajok, hiszen egy kollektív kultúra mindig autoszelektív. Attól, hogy egy íj elveszett valamely indián törzsnél, még az a kultúra nem halt meg. Úgy érvelni, hogy ez az indián kultúra "rossz", mert elveszett benne egy íj, vagy széttört egy-két fazék, helytelen érvelés.

9. HOMO POST HUMUS?

De mi egyébben különbözik a Humanoszféra és a Bioszféra? A Bioszférának nincs ára. Ebben. Tehát azt, hogy a Bioszféra létezik, nem nekünk kell megfizetni. Ugyanakkor azt, hogy mi létezünk, megpróbáljuk a Bioszférával megfizettetni. És ez a probléma! Tehát teljes transzcendens jelleggel a kérdés a következő: hogyan valósítható meg egy olyan gazdasági rendszer, amely képes artikulálni a Bioszféra lényeinek igényeitől eltérő jellegű személyi, emberi igényeket anélkül, hogy ezt a Bioszférával keltene megfizettetnünk. Ez jelenleg rejtély, mert rá vagyunk kényszerülve arra a szintre, hogy a Bioszférával fizettessük meg önmagunk árát, ami egy fölöttemód megkérdőjelezhető cselekedet, viszont ha eljutottunk már a kérdés ilyetén föItevéséig, akkor talán eljutunk a válaszig is — és a válasz — szerintem az, hogy az ember nem egy kialakult faj. Az ember átmenet valami felé.

Ma sok hipotézis firtatja, hogy miképpen alakult ki az élet, ám egzakt leírás nincs és talán elvileg sem lehet. Az élet keletkezése ti. sok, egyenjogú elmélettel jellemezhető. Nem tudhatjuk viszont, hogy közülük az élet melyik úton járt. Ezt az egyet sohasem tudhatjuk meg, ha nincsenek konkrét bizonyítékok. Márpedig ősnemzési korból fosszíliák nem maradtak ránk. A fosszíliák nyomán már viszonylag kész életformákat ismertünk meg, ám azt a finom átmenetet, amikor átment az élettelen élőbe, ennek konkrét útját nem ismerjük, mert olyan élőlény, amelyik épp az ősnemzést hajtaná végre, nincs. Ami tehát a lényeg: nem tudjuk, hogy miképpen keletkezett az élet, ám föltehetőleg volt egy igen viharos küzdelmektől tarkított átmeneti kor, aminek a végén mégiscsak azt tapasztaljuk, hogy van élet, van egy egyezményes nyelve az életnek, 20 aminosav, 4 nukleotid — a 21-ik aminosavként fölfedezett szelenociszteinről, s arról, hogy a mitokondriumokban a DNS rituáléja eltér a sejt rituáléjától, tehát más aminosavnak más nukleotid bázistriplet felel meg; nem beszélek, mert ami mindebből a lényeg, az nem más, mint hogy végbement egy forrongó és ismeretlen folyamat, ami egy kritikus állapoton keresztül új stabil állapotba vitte az anyagot, és ez az állapot az élet.

Hitem szerint hárommilliárd évnyi kumuláció után az ember egy újabb — csak az élet kialakulásához hasonlítható jelentőségű — fázisátmenet akaratlan képviselője. Föltételezem tehát, hogy az ember és az összes eddigi élő forma között olyan elképesztő arányú hasadék van, mint amilyen hasadék az élettelen és az élő közt volt, ami korántsem jelenti, hogy az élőben nincs benne az élettelen. Hiszen jól tudjuk, hogy az élő elválaszthatatlan összhangban van a nem élővel, arra épül rá; a szupernovákból keletkezett vas atomjai segítenek hozzá, hogy hemoglobinjaink által lélegezhessünk -, ezért kell vasbor a vérszegényeknek.

Tehát a kozmikus múlt az élőben is benne van, az élő nem azt jelenti, hogy megtagadta az élettelent. Antropomorf elképzelés, hogy az élő győzött az élettelen fölött, az élő nem akart győzni az élettelen fölött, viszont azt saját részjelenségévé szervín. Az élettelen része-e az élő, vagy az élő része-e az élettelen? Mennyiségileg nyilván az élő csak töredéke az élettelen állapotú anyagnak, minőségileg viszont az élő része az élettelen, mint ahogy az alapvetőbb is része a bonyolultnak, a kvark az atomnak, az atom a molekulának.

Nem vagyunk tehát többé minőségileg részei a Természetnek, hanem a Természet lesz a mi részünk immáron. Amiképp élőnek része az élettelen minőségileg. A lehető legnagyobb hiba azzal az érvrendszerrel védeni a Természetet, hogy részei vagyunk a Természetnek. Ez nem igaz. Magunkra kell csak nézni! Nem vagyunk a Természet részei. Valami másnak vagyunk részei. Hogy minek? Azt még nem tudjuk. De abban a pillanatban, amikor ezzé a mássá alakulni kezdtünk, föl keh ismernünk, hogy a Természet viszont a mi részünk, mint ahogy regényhősömnek, Iririnek is része az egész Természet, és amikor ez a hős, a Médium című regény hőse azt érzi, hogy valahol valami pusztul, akkor tüstént hiánytünetek, elvonási tünetek jelentkeznek rajta.

10. A HÓD MEGÉPÍTENÉ BŐS-NAGYMAROST

Ha mi csak egy rész vagyunk a Természetben, hát akkor nem legitimálható, hogy ránk miért vonatkoznak más erkölcsi törvények. Ez csak a kozmikus szekularizáció alapján legitimálható. Ha mi csak egy rész vagyunk, akkor feltolul a kérdés: a hód építhet gátat, bezzeg az ember nem? Miért? Ha a Természet részei vagyunk, akkor mondjuk, hogy a hód felépít egy kis gátat, mi meg egy nagyot — Bős-Nagymarost. Istenuccse, ha hatalomra jutna a hód, bizony mondom, megépítené Bős-Nagymarost. Vagy itt az oroszlán. Ő vadászhat, mi meg nem? Miért? S a madárka építkezhet nádból? Nekünk meg nem szabad fából? Igaz, nekünk fél Amazóniányi fa kell, a madárnak meg csak csipetnyi nád, de sebaj, mindketten a Természet részei vagyunk. Micsoda önámítás! Ugyan miért különbözik a nemi erőszak a házasélettől? Közösülés az egyik, közösülés a másik. És ha a feleségemet megragadom és leteperem, az nemi erőszak, vagy házasélet? Tehát vannak fizikai és erkölcsi fázisátmenetek, és ideje tudomásul vennünk, hogy ez a fázisátmenet az ember esetében most megy végbe, tehát többé nem áltathatjuk azzal magunkat, hogy a Természet részei vagyunk, ami egy másodpercig sem jelenti, hogy nem vagyunk változatlanul biológiai lények. De ha minden biológiai lény természeti lény, akkor a kétfejű borjú, a broyler-csirke, a pincsi-kutya

is a Természet része, mert biológiai lény. Igaz ugyan, hogy nem szilícium-alapú élet a broyler-csirke, mégsem természeti lény, mert természetellenes szelekció révén jött létre. "Szerzői jogilag" a brojlercsirke nem a spontán evolúció gondolata, hisz mi gondoltuk el.

11. AZ ÖNHÁZIASÍTÓ ÉLŐLÉNY

Ami igazán rejtély, hogy miképpen válhatott egy lény auto-kontraszelektívvé: hogyan háziasíthatta az ember saját magát. Ez a kérdés. Mert létrejött egy olyan háziasított lény, aki önmagát háziasította. Ilyen lény több nincsen. Csak az ember. Az ember biológiai értelemben autodomesztikált élőlény. Következésképp nem a Természet része, hanem annak a része tán, aki háziasította? Hát itt kezdődik az igazi rejtély; nem tudjuk, hogy ki domesztikált bennünket. Nem tudjuk tehát, hogy minek a része vagyunk. Nem tudjuk, hogy mit testesítünk meg. De tudjuk már, hogy azt, amit megtestesítünk, nem szabad a Bioszférával megfizettetnünk. Ezt az egyet tudjuk.

12. AZ EUKARIÓTA PÉLDÁZAT

Ki meri állítani ezek után, hogy az emberi faj biológiai fejlődése véget ért? S milyen lehet az az életforma, ami az ember által létre fog jönni? Nos, mi ugyanúgy öntudatlanul "állítjuk elő", mint ahogy a zöldmoszatok is öntudatlanul szálláscsinálói voltak az állatoknak. Amikor a zöldmoszatok elkezdtek oxigént termelni, nem föltételezhető róluk, hogy art mondták: "Hát elég ebből az erjedésből már, mert itt eddig csak erjedés volt a Földön. Most már valami ennél forradalmibbat csináljunk, például oxigént." Föltehetőleg nem így gondolkodtak a zöldmoszatok. Nem tudhatta az első klorofil, hogy az ő életfunkcióinak, az ő jelenlétének milyen drámai következményei lesznek. Az első élő organizmus sem tudta, hogy ő úgymond mihez vezet:

Jelenleg nincs elég fantáziánk ahhoz, hogy elképzeljük, miképpen próbál általunk továbbmenni az élet. Egyet tudhatunk csupán: hogy az előző szinteket csak relatív jelleggel veti el. Tehát nem úgy pusztítja el az előző szintet, hogy legyőzi, hanem úgy, hogy integrálja önmagába.

Ezt jól lehet látni az eukarióta élőlények kialakulásánál. Hiszen az eukarióta élőlények: szimbionta élőlények, mai fölfogásunk szerint. Az élet mindig integrálta az előzőt — akár az élettelent -, és oly módon integrálta, hogy az integrált autonómiája megmaradt. Vagyis nem úgy, mint ahogyan mi a kultúrákat "integráljuk".

Esélyünk csak akkor van, ha képesek leszünk anélkül megszemélyesíteni egy magasabb erkölcsi rendszert, hogy végül is tudnánk, mi az. Ha tehát önmagunkat lehetőségként testesítjük meg, ha önmagunkból a jövőt védjük meg, tehát ha önmagunkban annak szolgálunk, akikké lehetünk, annak, "aki" által autodomesztikálóvá váltunk. Ha nem azt védjük; akik vagyunk, hanem azt a lehetőséget, hogy egy, az élethez képest ugyanannyival magasabbrendű entitást fogunk valamikor létre segíteni, mint amennyivel magasabbrendű az élet az élettelennél, s ha így teszünk, akkor a jövő egy nagy, szeretetteljes sejtmembránná válik — mely mindazt, ami eddig volt, integrálja "maga mögé". Paradox módon a jövőből élni csak úgy tudunk, ha előbb a múltat hozzásegítjük önmagához — s a legkevésbé sem "végképp" eltöröljük - mint tettük -, félreértés ne essék, nem negyven, hanem jó ötezer éven át. Paradox módon épp ettől a pillanattól kezdve nem fogunk már tudni élni a Bioszféra nélkül igazán, hiszen a Bioszféra vált ebben a pillanatban a mi részünkké. És a Bioszféra gondolkodásmódja ettől a pillanattól kezdve a mi gondolkodásunk olyképp, amiképp a sejttől eltérő mitokondrium genetikai gondolkodásmódja is a sejt része, annak ellenére, hogy a sejt maximális módon garantálja a mitokondrium autonómiáját. Ha a sejt győzni akarna a mitokondrium fölött, akkor elpusztulna. Ha függetlenek és szabadok akarunk lenni, akkor a Természetnek, a Bioszférának kell mindenekelőtt maximális autonómiát biztosítanunk.