A haiku a japán költészet egyik jellegzetes versformája, mely a 20. század elejétől egyre több nyelv irodalmában megjelent. Három sorból áll, melyek rendre 5, 7 és 5 morásak (szótagosak). Egyebekben formailag kötetlen, a sorvégek – mintegy mellékesen –rímelhetnek, de ez nem előírás. (Az összecsengő sorvégek sokszor csak a fordítók leleményei.) A haikut ugyanakkor nagyon erős zeneiség jellemzi, részben a szimmetrikus forma ritmusa, részben a magán- és mássalhangzók hangulati értéke miatt, melyekre a vers rövidsége miatt a befogadó is nagyobb figyelemmel van.

Elszáradt rózsák,

mint megannyi leélt é-

let várja sorsát.

*

Faarc, fakereszt,

egy elsárgult falevél.

Halovány fénykép.

*

Törött üveg, tö-

rött tükör, ketté tört é-

let. Tűnjünk innen!

*

Keleti szél, nyu-

gati nap, marcona arc.

Magadra  maradsz.

*

Egy szál rózsaszár,

ma már csak kóró csupán,

mit a szél zörget.

/FNGY.2009.08.12./

Kora esti nyá-

ri alkonyon ég a tar-

ló a szántáson.

*

Füst lepi el a

kertet, a házat. Égett

szag mi körbe vesz.

/FNGY.2009.08.12./

egy kép a falon

légy koppan az ablakon

kinn madár dalol

/FNGY.2009.08.12./

Fény kihuny...

Redőny lehúz...

Értelmetlen szavak,

Mert

Minek értelem,

Ha te magad

Sem vagy az...

Agy kihagy...

Sötét alkonyat...

Zárt pillák

Mögött

Keresed a függönyt.

Hol a határ?

Az ár?...

A sár?...

A mocsár?...

Mi rád

Vár?

Mi vár

Rád,

Ha átléped

Korlátolt agyad

Gátjait?

Kín...

Gyönyör...

Kinn

Közöny,

Kik közömbösen,

Közösen

Egyet akarnak,

Önmaguk

Dicsőíteni.

Érthetetlen!

De minek

Értelem,

Hisz ők

Csak

Emberbőrbe bújtatott

Lelketlen,

Lelkek.

Ébren álmodom

fény az arcomon

lecsorog

bele testembe

az ég sötétjébe

         Eggyé válunk

            mi ketten

               s zuhanunk

                  a végtelenbe

Késő őszi éjen

szállnak a gondolataink a légben

mitsem törődve a széllel

rohanunk a képzeletben

feledve gondjaink

mik körbefonva tartják végtagjaink

       És majdnem  csend van

           csak

                a

                   sziklaszárnyak

                       suhogása

                            hallatszik

                                idebenn s odakinn

(FNGY.

utam visz a végtelenbe

temérdek kő közepette

sehol egy patak

mi szomjam oltja

sehol egy  élőlény

ki utamon elkísér

magam  vagyok egyedül

nekem a tücsök sem hegedül

temérdek kő közepette

visz utam a végtelenbe

(FNGY 2009.07.04.)

Kell,

hogy érezd,

ez az én dalom

kell,

hogy érezd,

benne lüktet a fájdalom

kell,

hogy érezd,

ütemtelenné vált

kell,

hogy érezd,

halkabban szól a gitár

kell,

hogy érezd,

húrjai elkoptak

kell,

hogy érezd,

elfáradtak az ujjak

kell,

hogy érezd,

most már lágy zene kell

kell,

hogy  érezd,

lassan mennem kell

kell,

hogy érezd,

érezned kell.

(FNGY. 2009. 07. 03.)

gyökerem

vizet keres

megy

a földbe le

mélyen

csak egy eret

szeretne

hogy élhessen

kísérd

kis ér

(FNGY 2009. 07. 02.)

Ághegyen csöppnyi csillag ül - ma egész nap fagyott

Meg-megrebben, kapaszkodik és fázósan ragyog

-  El kellett volna  mennem, akár a madarak,

Ám egy csillagnak erre gondolni sem szabad -

Meg-megrebben, kapaszkodik - ma egész nap fagyott

Ül a törékeny ághegyen és még szebben ragyog

(NGY  1987)

(Artmüller Ágnesnek)

itt ülök rémülten

kezemben a könyvvel

nem ezt vártam tőle

itt ülök rémülten

kezemben a könyvvel

s mintha néznék tükörbe

itt ülök rémülten

kezemben a könyvvel

s jegyeim visszaköszönnek

mintha te lennél én

s én lennék te

lelkünk összeölelkezve

megy az úton felfelé

itt ülök rémülten

kezemben a könyvvel

félve lefelé nézek

s megkönnyebbülést érzek

bár magányunk egy

sorsunk ketté megy

itt ülök rémülten

kezemben a könyvvel

benne lelked fénylik

arcom lassan eltűnik

magadra hagytalak

a fájdalmas harcban

itt ülök rémülten

kezemben a könyvvel

s csak nézem és nézlek

itt ülök rémülten

kezemben a könyvvel

s kiáltok - állj meg!

Szeretek szeretni

gyöngyözve nevetni

kacagni mindenáron

szeretem a Párom

szeretem a családom

az álmot, a valóságot

Szeretni szeretek

utat törni az ismeretlenbe

szeretem, ha követnek

s velem együtt örülnek

szeretem, ha szeretnek

szívükkel körülölelnek

(FNGY  2009.06.26.)

édesapám

csillagosat álmodtam,

Esthajnal-

csillag  voltam álmomban,

édesapám

te meg kéklő hold voltál,

holdkeltétől

holdnyugtáig ragyogtál.

(Ágh István után szabadon)

Már egy hónapja, hogy utoljára láttalak, hogy hallottam hangodat. …Várlak … De Te nem jössz. Vasárnap sem jöttél, csak anyu, Ildikó és István. Váratlanul toppantak be, én pedig csak álltam és vártam, hogy mögülük előlépsz, s köszöntesz, mint rég. …

… Késő délutántól maratoni kézilabda-közvetítés volt a tv-ben. Folyton csak azon járt az agyam, hogy Te most mennyire élvezed, hogy lányaink jól játszanak, majd pedig, hogy mennyit mérgelődsz amiért a fiúk eladják vagy épp elszórják a labdát ( „ejnye fiúk, hát ezt nem szabad”), s a  végén : „ugye, ugye én megmondtam”.

telnek az órák

benne a percek

múlnak a hetek

benne a napok

peregnek az események

benne az emlékek

rohan a  világ

hova-tova

csak én állok meg

egy-egy percre

hogy rád emlékezzek

s mindazokra

kik már

nem lehetnek velem

nem kell nekem

sírkert

sem sírhely

itthon vagytok

velem

körülöleltek

lelkek tengere

Egyházasfalu, 2009. 05. 26.  NGY

írok és sírok

sírok

nyirkos földdarab

hant

sötét fekhely

rajta kereszt

visszatértél a

gyökerekhez

így lett életed

kerek

írok és sírok

sírok

rohannék hozzád

APUKÁM

de nem enged a család

a lánc

így magányomban csak

írok és sírok

sírok

ki nevettet meg engem

mikor a legnagyobb kínok

közt fetrengek

ki csal mosolyt arcomra

ha már TE sem vagy

írok és sírok

sírok

s befejezem

amit elkezdtem

mert hited

hitte

"Ha egyszer valamit elkezdesz,

azt fejezd is be!"

így

írok és sírok

sírok

rajta kereszt

mely az enyémen

nem lesz

engem szél visz el

messzi tájakra

hova csak vágytam

így rám akkor is számíthat

a család

ám most csak

írok és sírok

sírok

hívok egy szép álmot

egy régi világot

ahol TE meg én

fogtuk egymás kezét

emlék kép

emlékkép

írok és sírok

sírok

nem felejtlek

szeretlek

jéghideg homlokodon

forró csókommal

búcsúzom

arcomon könnyem

pereg

a percek órákká

nőttek

elengedlek

"Az ég legyen Veled!"

én pedig továbbra is

írok és sírok

sírok

(Németh János 1939.01.31.