Már egy hónapja, hogy utoljára láttalak, hogy hallottam hangodat. …Várlak … De Te nem jössz. Vasárnap sem jöttél, csak anyu, Ildikó és István. Váratlanul toppantak be, én pedig csak álltam és vártam, hogy mögülük előlépsz, s köszöntesz, mint rég. …

… Késő délutántól maratoni kézilabda-közvetítés volt a tv-ben. Folyton csak azon járt az agyam, hogy Te most mennyire élvezed, hogy lányaink jól játszanak, majd pedig, hogy mennyit mérgelődsz amiért a fiúk eladják vagy épp elszórják a labdát ( „ejnye fiúk, hát ezt nem szabad”), s a  végén : „ugye, ugye én megmondtam”. Gondoltam, majd megbeszéljük, ha legközelebb találkozunk. Aztán rájöttem, nincs legközelebb. …

Még csak egy hónapja, hogy elmentél, de néha a napok éveknek tűnnek, könnyeim befelé peregnek, gyomrom görcsben, míg testem ernyedten hever körülöttem.

Fáj dalom

fáj dalom

vállalom

fájdalom

vállamon

áthatol

húz le

a mélybe

tenger

fenekére

feketében

míg te fenn

               fehérben

lebegsz

fénylő

ékkő

s én követlek

szívem minden

rezdülésével

légy velem

kérlek!

(NGY 2009)