Néhány szép részlet Jang Ercsö Namu: Búcsú Tóanyánktól című könyvéből, amely a moszo törzs (himalájai, matriarchális hagyományai maradékát máig őrző nép) életét is bemutató önéletrajzi mű.
„A mi népünknél nem dívik a botránykeltés. Egymástól ugyan csupán kőhajításnyira laknak, életvitelük mégis gyökeresen eltér azokétól, akik hajlamosak az efféle rémségekre. Először is, a moszo asszony sosem szégyenkezik, nem érzi magát megalázottnak szexualitása miatt, bár a szeretkezés – mint mára fölfedeztem - a világ többi részén mások megszégyenítésének kedvelt eszköze. /…/ Mi, moszók tiszteletben tartjuk egymás érzéseit, és teljes mértékben elutasítjuk, hogy másokról szóló gonosz pletykák terjesztésében nyerjünk kétes élvezeteket.

Tilos egymást megszólnunk, tilos egymásra kiabálnunk, netán mások magánügyeit kitárgyalnunk. Ha valaki kiváltja nemtetszésünket, azt barátságos hangnemben, udvariasan kell vele közölnünk. /…/ S habár néha bennünk is bujkál a féltékenység és az irigység ördöge, ezen érzéseket gyökeresen ki kell tépnünk a szívünkből. Mindig készen kell állnunk rá, hogy a harmónia megteremtésének kedvéért fütyüljünk a köztünk feszülő ellentétekre. Tudom, ez mind nagyon utópisztikusan hangzik, de ez a színtiszta igazság. Egy moszo szemében senki nem válhat annál jobban nevetség tárgyává, mint az, aki a féltékeny szerető szerepét ölti magára. /…/ A mi szemünkben semmi sem oly megvetendő, mint a másikkal való hangoskodás, vagy a nagylelkűséget teljességgel nélkülöző magatartás. Olyannyira, hogy országunkban senki sem emlékszik gyilkosságra, verekedésre, rablásra, sőt még szomszédok vagy elhagyott szeretők közötti eldurvult dulakodásra sem. /…/ Ritka, hogy valaki rossz útra tévedjen, vagy saját rokonaival összetűzésbe kerüljön.
/…/
Gyermekként Coszóban szabad voltam mint a madár. Mi, csimoták, kedvünkre csatangolhattunk, házról házra, faluról falura járhattunk anélkül, hogy anyánknak valaha is biztonságunkért kellett volna aggódnia. Minden felnőtt felelősséggel tartozott a gyerekekért, s a gyerekek egyformán tiszteltek minden felnőttet. Semmit sem lehetett betörni, semmit sem lehetett elcsaklizni, senkivel sem lehetett komiszkodni, vagy legalábbis mi nem tudtunk róla. Ugyan nem jártunk iskolába, mégsem őgyelegtünk céltalanul a vakvilágba. Míg a fiúk az utcákon és földeken játszva arra vártak, hogy a tojáshéj végre leváljon a fenekükről, és nagybátyjuk okítani kezdje őket, addig mi lányok már jócskán belekóstoltunk a munkába és felelősségbe. Úgy ötéves koruktól fogva lépten-nyomon anyánk sarkában voltunk, s kis kosarunkkal a hátunkon jártuk a földeket. Anyánk volt számunkra az élő példa, ő mutatta meg, mit kell elsajátítanunk.
/…/
Az én anyám forgószélként cikázott ki-be a házba. Leginkább arra emlékszem, ahogy a szoknyája suhogott. /…/ Megállás nélkül serénykedett, égett a keze alatt a munka. /…/
Be kell vallanom, könnyebben föl tudom idézni anyám szoknyáját, mint arcát. Viszont az is az igazsághoz tartozik, hogy igencsak kevés dolog jut eszembe gyermekkoromból, eltekintve talán az állandóan korgó gyomromtól és néhány jelentősebb eseménytől, mint a kakascombok és az éhező ember esete.
Ez utóbbi akkor történt, mikor már kissé fölcseperedtem.
- Ama /anya/ levágta a nagy vörös taréjú kakast – mesélte Csöma – Ma kakaspörkölt lesz vacsorára!
- Hogyhogy? Mit ünneplünk? – faggattam izgatottan.
- Nem ünneplünk semmit – felelte Csöma.
- Talán beteg valaki? – tudakolta Ácse öcsém.
- Dehogy beteg, senki sem beteg.
Pedig oka kell legyen annak, hogy Ama levágta a kakast. Nálunk nem számított mindennapos eseménynek hogy hús kerül az asztalra. Baromfit csak akkor vágtunk, ha vendég jött a házhoz, vagy gyógyító rítus során áldozatot mutattunk be az isteneknek és az ősöknek.
- Nem – ismételte Csöma – Senki nem beteg, és nem ünneplünk semmit. Ama azt mondta, hogy a kakas már nagyon megvénhedt, és ha nem fogyasztjuk el, a húsa hamarosan fenemód rágós lesz.
/…/ Ám még mielőtt válaszra nyithattam volna a számat, /…/ Ácse elrikkantotta magát és a kapu felé mutatott.
Egy ember állt ott, alig pár lépésnyire udvarunktól. /…/ Alaposan szemügyre vettem a férfit. Olyan vékony volt, hogy szinte csak a bőr tartotta össze arcát, mely mellesleg mocsoktól feketéllett. Szeme olyan végtelen bánatot sugárzott, mintha egy mélységesen mély fekete kútba vagy nagyanyám gödrébe néztem volna alá. /…/ Éhezett. /…/
- Kér valami harapnivalót? - tudakoltam számba dugva ujjamat, ha netán nem értené nyelvünket.
A férfi alig láthatóan bólintott. Fölemelte egyik lábát, hogy átlépje kerítésünket, de ez már túl soknak bizonyult testének. Megingott és elvágódott.
Csöma sikoltozva felé rohant.
Én bevágtattam a házba. A tűzhely mellet a padlón egy egész lábas főtt rizs várta, hogy nekiüljünk a vacsorának. Mellette a kakaspörkölt ontotta az illatos párafelhőt. Fölkaptam egy tálat, mertem bele a rizsből, aztán rámerítettem egy adag kakaspörköltet – egy kevés mellét, egy szárnyat, egy combot, s meggondolván magam, a másik combot is. /…/ Közben Csöma és Ácse fölsegítette a férfit, s aláhúztak egy sámlit. /…/
Valószínűleg fájdalmas lehetett ennie, mert mindent csigalassúsággal fogyasztott el. Legalábbis akkor ezt hittem, mert sosem szenvedtem annyit hogy tudjam: így kell enni, ha kiéheztél. A ji ember minden falatkát ezerszer megrágva, komótosan elfogyasztotta a rizs és a kakas felét.
Csöma képtelen volt levenni a szemét a tál szélére félrehúzott kakascombról.
- Most már eleget evett? Vagy nem ízlik? – kérdezte kissé durván.
- Dehogynem. Minden nagyon finom. Köszönöm. – felelte moszo nyelven. - Ezt meg akarom tartani a lányomnak. Ő otthon vár rám.
Hangja megerősödött, arca emberi ábrázatot öltött. /…/ A férfi a fekete jik közé tartozott. Az ősi arisztokrata kaszt tagja volt, melyet 1956-ban szétvert a /kínai/ Népi Felszabadító Hadsereg. Csak éhező lánya szenvedései kényszeríthették rá, hogy falunkba jöjjön segítségért, mivel a fekete jik a világ legkevélyebb emberei.
- Ó! – kiáltott Csöma, hirtelen elszégyellve magát.
- Adhatunk még! – vetettem közbe – Ne aggódjon, egyen meg nyugodtan mindent.
Ismét berobogtam a házba. Mire visszatértem egy zsák rizzsel és egy bambuszdoboz sózott disznóval, Csöma vizet vitt az embernek.
/…/ A férfi odébbállt. Fölmászott lova hátára a rizzsel megpakolt zsákkal, a bambuszdobozzal és a fél tányér vacsorával.
Csöma a szemembe nézett. Meg sem kellett mukkannia, így is jól tudtam mit gondol. Egy vadidegennek adtam a rizs és a kakas felét, a maradékon öten voltunk kénytelenek osztozni. Ráadásul egy héten csak kétszer főztünk rizst. Más napokon köles és kukorica került az asztalra. S mindennek a tetejébe baromfit csak akkor volt szerencsénk tálkáinkban találni, ha vendég érkezett hozzánk, vagy a daba /sámán-pap/ jött beteget gyógyítani. /…/
- De hát ez az ember vendég volt, vagy nem? És beteg is volt, vagy nem? – feleseltem Csömával.
- Mit fog mondani Ama, ha hazaér, és meglátja, hogy nincs vacsoránk? – csattant Csöma válasza.
Ama szürkületkor tért haza, feje búbján egy csöves kukoricával csordultig megpakolt kosarat cipelt. Alig állt a lábán, Csöma mégis rögtön letámadta:
- Ama! Egy mocskos ji járt erre koldulni, és Namu nekiajándékozta a vacsoránkat!
Ama a földre tette a kosarat, és ezt mondta:
- Igen, hallottam. Idén nyáron hóvihar söpört végig a földjeiken, és a gabonájuk mind odaveszett. Furcsa elgondolni, hogy gyermekkoromban, ha a jikre rájárt a rúd, elrabolták tőlünk amire szükségük volt. Most segítségért könyörögnek. A világ tényleg új életet kezdett. Helyesen cselekedtél, Namu! Remélem adtál neki egy kis teát is, és jó sok mindennel fölpakoltad szegényt.”
Néhány szép részlet Jang Ercsö Namu: Búcsú Tóanyánktól című könyvéből, amely a moszo törzs (himalájai, matriarchális hagyományai maradékát máig őrző nép) életét is bemutató önéletrajzi mű „A mi népünknél nem dívik a botránykeltés. Egymástól ugyan csupán kőhajításnyira laknak, életvitelük mégis gyökeresen eltér azokétól, akik hajlamosak az efféle rémségekre. Először is, a moszo asszony sosem szégyenkezik, nem érzi magát megalázottnak szexualitása miatt, bár a szeretkezés – mint mára fölfedeztem - a világ többi részén mások megszégyenítésének kedvelt eszköze. /…/ Mi, moszók tiszteletben tartjuk egymás érzéseit, és teljes mértékben elutasítjuk, hogy másokról szóló gonosz pletykák terjesztésében nyerjünk kétes élvezeteket. Tilos egymást megszólnunk, tilos egymásra kiabálnunk, netán mások magánügyeit kitárgyalnunk. Ha valaki kiváltja nemtetszésünket, azt barátságos hangnemben, udvariasan kell vele közölnünk. /…/ S habár néha bennünk is bujkál a féltékenység és az irigység ördöge, ezen érzéseket gyökeresen ki kell tépnünk a szívünkből. Mindig készen kell állnunk rá, hogy a harmónia megteremtésének kedvéért fütyüljünk a köztünk feszülő ellentétekre. Tudom, ez mind nagyon utópisztikusan hangzik, de ez a színtiszta igazság. Egy moszo szemében senki nem válhat annál jobban nevetség tárgyává, mint az, aki a féltékeny szerető szerepét ölti magára. /…/ A mi szemünkben semmi sem oly megvetendő, mint a másikkal való hangoskodás, vagy a nagylelkűséget teljességgel nélkülöző magatartás. Olyannyira, hogy országunkban senki sem emlékszik gyilkosságra, verekedésre, rablásra, sőt még szomszédok vagy elhagyott szeretők közötti eldurvult dulakodásra sem. /…/ Ritka, hogy valaki rossz útra tévedjen, vagy saját rokonaival összetűzésbe kerüljön. /…/ Gyermekként Coszóban szabad voltam mint a madár. Mi, csimoták, kedvünkre csatangolhattunk, házról házra, faluról falura járhattunk anélkül, hogy anyánknak valaha is biztonságunkért kellett volna aggódnia. Minden felnőtt felelősséggel tartozott a gyerekekért, s a gyerekek egyformán tiszteltek minden felnőttet. Semmit sem lehetett betörni, semmit sem lehetett elcsaklizni, senkivel sem lehetett komiszkodni, vagy legalábbis mi nem tudtunk róla. Ugyan nem jártunk iskolába, mégsem őgyelegtünk céltalanul a vakvilágba. Míg a fiúk az utcákon és földeken játszva arra vártak, hogy a tojáshéj végre leváljon a fenekükről, és nagybátyjuk okítani kezdje őket, addig mi lányok már jócskán belekóstoltunk a munkába és felelősségbe. Úgy ötéves koruktól fogva lépten-nyomon anyánk sarkában voltunk, s kis kosarunkkal a hátunkon jártuk a földeket. Anyánk volt számunkra az élő példa, ő mutatta meg, mit kell elsajátítanunk. /…/ Az én anyám forgószélként cikázott ki-be a házba. Leginkább arra emlékszem, ahogy a szoknyája suhogott. /…/ Megállás nélkül serénykedett, égett a keze alatt a munka. /…/ Be kell vallanom, könnyebben föl tudom idézni anyám szoknyáját, mint arcát. Viszont az is az igazsághoz tartozik, hogy igencsak kevés dolog jut eszembe gyermekkoromból, eltekintve talán az állandóan korgó gyomromtól és néhány jelentősebb eseménytől, mint a kakascombok és az éhező ember esete. Ez utóbbi akkor történt, mikor már kissé fölcseperedtem. - Ama /anya/ levágta a nagy vörös taréjú kakast – mesélte Csöma – Ma kakaspörkölt lesz vacsorára! - Hogyhogy? Mit ünneplünk? – faggattam izgatottan. - Nem ünneplünk semmit – felelte Csöma. - Talán beteg valaki? – tudakolta Ácse öcsém. - Dehogy beteg, senki sem beteg. Pedig oka kell legyen annak, hogy Ama levágta a kakast. Nálunk nem számított mindennapos eseménynek hogy hús kerül az asztalra. Baromfit csak akkor vágtunk, ha vendég jött a házhoz, vagy gyógyító rítus során áldozatot mutattunk be az isteneknek és az ősöknek. - Nem – ismételte Csöma – Senki nem beteg, és nem ünneplünk semmit. Ama azt mondta, hogy a kakas már nagyon megvénhedt, és ha nem fogyasztjuk el, a húsa hamarosan fenemód rágós lesz. /…/ Ám még mielőtt válaszra nyithattam volna a számat, /…/ Ácse elrikkantotta magát és a kapu felé mutatott. Egy ember állt ott, alig pár lépésnyire udvarunktól. /…/ Alaposan szemügyre vettem a férfit. Olyan vékony volt, hogy szinte csak a bőr tartotta össze arcát, mely mellesleg mocsoktól feketéllett. Szeme olyan végtelen bánatot sugárzott, mintha egy mélységesen mély fekete kútba vagy nagyanyám gödrébe néztem volna alá. /…/ Éhezett. /…/ - Kér valami harapnivalót? - tudakoltam számba dugva ujjamat, ha netán nem értené nyelvünket. A férfi alig láthatóan bólintott. Fölemelte egyik lábát, hogy átlépje kerítésünket, de ez már túl soknak bizonyult testének. Megingott és elvágódott. Csöma sikoltozva felé rohant. Én bevágtattam a házba. A tűzhely mellet a padlón egy egész lábas főtt rizs várta, hogy nekiüljünk a vacsorának. Mellette a kakaspörkölt ontotta az illatos párafelhőt. Fölkaptam egy tálat, mertem bele a rizsből, aztán rámerítettem egy adag kakaspörköltet – egy kevés mellét, egy szárnyat, egy combot, s meggondolván magam, a másik combot is. /…/ Közben Csöma és Ácse fölsegítette a férfit, s aláhúztak egy sámlit. /…/ Valószínűleg fájdalmas lehetett ennie, mert mindent csigalassúsággal fogyasztott el. Legalábbis akkor ezt hittem, mert sosem szenvedtem annyit hogy tudjam: így kell enni, ha kiéheztél. A ji ember minden falatkát ezerszer megrágva, komótosan elfogyasztotta a rizs és a kakas felét. Csöma képtelen volt levenni a szemét a tál szélére félrehúzott kakascombról. - Most már eleget evett? Vagy nem ízlik? – kérdezte kissé durván. - Dehogynem. Minden nagyon finom. Köszönöm. – felelte moszo nyelven. - Ezt meg akarom tartani a lányomnak. Ő otthon vár rám. Hangja megerősödött, arca emberi ábrázatot öltött. /…/ A férfi a fekete jik közé tartozott. Az ősi arisztokrata kaszt tagja volt, melyet 1956-ban szétvert a /kínai/ Népi Felszabadító Hadsereg. Csak éhező lánya szenvedései kényszeríthették rá, hogy falunkba jöjjön segítségért, mivel a fekete jik a világ legkevélyebb emberei. - Ó! – kiáltott Csöma, hirtelen elszégyellve magát. - Adhatunk még! – vetettem közbe – Ne aggódjon, egyen meg nyugodtan mindent. Ismét berobogtam a házba. Mire visszatértem egy zsák rizzsel és egy bambuszdoboz sózott disznóval, Csöma vizet vitt az embernek. /…/ A férfi odébbállt. Fölmászott lova hátára a rizzsel megpakolt zsákkal, a bambuszdobozzal és a fél tányér vacsorával. Csöma a szemembe nézett. Meg sem kellett mukkannia, így is jól tudtam mit gondol. Egy vadidegennek adtam a rizs és a kakas felét, a maradékon öten voltunk kénytelenek osztozni. Ráadásul egy héten csak kétszer főztünk rizst. Más napokon köles és kukorica került az asztalra. S mindennek a tetejébe baromfit csak akkor volt szerencsénk tálkáinkban találni, ha vendég érkezett hozzánk, vagy a daba /sámán-pap/ jött beteget gyógyítani. /…/ - De hát ez az ember vendég volt, vagy nem? És beteg is volt, vagy nem? – feleseltem Csömával. - Mit fog mondani Ama, ha hazaér, és meglátja, hogy nincs vacsoránk? – csattant Csöma válasza. Ama szürkületkor tért haza, feje búbján egy csöves kukoricával csordultig megpakolt kosarat cipelt. Alig állt a lábán, Csöma mégis rögtön letámadta: - Ama! Egy mocskos ji járt erre koldulni, és Namu nekiajándékozta a vacsoránkat! Ama a földre tette a kosarat, és ezt mondta: - Igen, hallottam. Idén nyáron hóvihar söpört végig a földjeiken, és a gabonájuk mind odaveszett. Furcsa elgondolni, hogy gyermekkoromban, ha a jikre rájárt a rúd, elrabolták tőlünk amire szükségük volt. Most segítségért könyörögnek. A világ tényleg új életet kezdett. Helyesen cselekedtél, Namu! Remélem adtál neki egy kis teát is, és jó sok mindennel fölpakoltad szegényt.”