A bolygó hollandi legendáját mindenki ismeri, de sejti-e valaki, mi történik manapság a hajó fedélzetén?

Mint tudjuk, annak idején a kapitány rémisztő káromlások közepette megfogadta, inkább soha sem lép többé a szárazföldre, de nem tűri, hogy a szelek kényükre-kedvükre packázzanak vele. Fogadalma meghallgattatott, a hajó hol itt, hol amott bukkan fel a világtengereken, a kapitány rendíthetetlenül áll a parancsnoki hídon, a kormányos és a matrózok teszik a dolgukat, a vitorlák tűrik az orkánokat, a kötélzet feszes, a rézveretek ragyognak. Az is közismert, hogy a bolygó hollandi felbukkanása rosszat jelent, ha valaki megpillantja, nem árt, ha felkeresi a hajólelkészt és előkészíti a mentőmellényt. Persze nem mindig tragikus a találkozás, főleg ha a hajó jó építésű és viharálló, de így is az a legjobb, ha rögvest lezárják a fedélzeti nyílásokat s rögzítik a rakományt.

– Ezt mindenki tudja – vágják rá bármely matrózkocsmában Hamburgtól Valparaisóig, ha valaki szóba hozza a legendát –, de milyen lehet a viszony a bűnös kapitány és a büntetlen legénység között?

– Bizonyára gyűlölik a matrózok – hangzik a tétova válasz –, de ez már édesmindegy, hiszen mindenki elporladt, aki valaha várta őket a kikötőben. Talán – teszik hozzá sokan – már nem akarnak kikötni sehol, jó nekik ott, a tengeren.

A bolygó hollandi manapság is fel-felbukkan, a radar nem jelzi, csak a parancsnoki híd ügyeletesei láthatják, ha jó a szemük, s csak ők mesélhetnek róla, feltéve, hogy partot érnek a baljós találkozás után. Takamura kapitány, egy japán tanker parancsnoka például megmenekült, igaz, hatalmas hajója a Jóreménység foka mellett elsüllyedt. Jokohama szerte beszélik, hogy Takamura azóta éjjel-nappal a Fudzsira függesztett tekintettel térdel egy Zen templomban, és sírva fakad, ha valaki a „tenger” vagy a „hajó” szavakat kiejti a közelében. Hasonképpen járt Jensen úr, a Trelleborg vontató navigátora. A Karib-tengeren járván pillantotta meg a bolygó hollandit, nem sokkal azután, hogy a gép felmondta a szolgálatot, kiszolgáltatván a hajót a hurrikánnak. Jensen (a jamaicai parti őrség emelte ki a megvadult tengerből) csak azért menekült meg, mert pipájában éppen Flying Dutchman dohány izzott. A navigátor megtakarított pénzén korcsmát nyitott Kingstonban, jó messzire a kikötőtől. Mind a ketten közvetlen közelről látták Engelbert – mások szerint Egbert – kapitányt, amint egy levelet akart átadni nekik, Takamura szerint sátáni mosollyal, Jensen szerint korrekt udvariassággal az arcán.

Bármennyire is furcsa, ama levélből tudjuk, milyen viszonyok uralkodnak a hajó fedélzetén.

A koronatanú, Iván Sztyepanovics Morozov elsőosztályú kapitány egy Typhoon-típusú atomtengeralattjárón szelte a tengereket, s éppen az északi szélesség „A”, a nyugati hosszúság „B” fokán járt (a pontos adatokat nem sikerült megtudni az N. ország M. városában székelő flottaparancsnokságon), amikor a periszkópon át megpillantotta a bolygó hollandit.

Iván Sztyepanovics nem ijedt meg, részint mert nem volt szokása, részint mert rettentő hajóját semmiféle veszély nem fenyegethette széles e világon. Mindazonáltal óvatosan járt el, bekapcsoltatta az összes védelmi berendezéseket, nem feledkezett meg a műholdak éles szeme elől rejtő elektronikus zavaróernyőről sem, ellenőrizte a torpedókat is, s a megfelelő manőver után felmerült a víz alól.

A Typhoon jelzőmatróza leadta a szokásos jeleket, s a tengeralattjáró mellett alig kötélhossznyira ringó hajó – igaz, ősrégi kódot használva – válaszolt is. „Kapitány megy kapitányhoz” – lengett az agg hajó tat-árbocán a három zászlócska, s máris vízre tették a sajkát.

– Iván Sztyepanovics, merüljünk le mielőbb – ingatta a fejét Dmitrij Vasziljevics Pavlenko ezredes, a nukleáris rakéták őre. – Nem jelent jót ez a találkozás.

Mert mindenki tudta, kivel van dolguk.

– Talán fél, Dmitrij Vasziljevics? – sértette vérig helyettesét Iván Sztyepanovics.

Engelbert kapitány (maradjunk ennél a névnél, lévén ez a többségi álláspont) ügyesen a fedélzetre ugrott, ékes, aranysújtásos kabátján csillogtak a rendjelek, rövid tengerészkardja megpendült a vaslépcsőn, amint felsietett a parancsnoki toronyba. Illően tisztelgett, lehajtott egy pohár vodkát, s egy lepecsételt borítékot vett elő zsebéből.

– Nagyméltóságú kapitány uram – mondta ódivatú angolsággal –, kérem, eme levelet juttassa el a rotterdami tengerészeti hatósághoz.

Iván Sztyepanovics meghajolt, tétován átvette a levelet.

– Fontos jelentenivalóm van – magyarázta Engelbert kapitány. – Próbálkoztam palackpostával is – mutatott a vodkásüvegre –, de az bizonytalan portéka.

– Vegyük önöket a fedélzetre, netán vontassuk be a legközelebbi kikötőbe? – nézegette a díszes levelet a Typhoon parancsnoka, mit sem törődve Dmitrij Vasziljevics diszkrét köhintésével.

– Nem, nem – derült a hollandus. – Mi nem léphetünk soha többé szárazföldre, mint tudja, ez örökre elvégeztetett. De – emelte fel az ujját – ez nem jogosít fel senkit a fegyelem megsértésére.

Iván Sztyepanovics maga is roppant fegyelmezett katona volt.

– Arról van szó a levélben – folytatta Engelbert –, hogy a kormányosom tíz évvel ezelőtt öt fok helyett nyolccal fordította délnek a kormánykereket, a másodtiszt száznyolc évvel ezelőtt hat percet késett a délutáni őrség átvételekor, két matróz foltozott ingben vett részt a reggeli sorakozón, a másodtiszt ugyan nem tett semmi rosszat, de hiányzik belőle a kellő buzgalom, a hajósinas nem tanulta meg még a mai napig sem a csúcsvitorla kezelő kötelek nevét.

– Olyan fontos dolgok, ezek? – szólt közbe kétkedve Dmitrij Vasziljevics. – Talán zendülés fenyeget?

– Ugyan már, jó uram – ingatta a fejét Engelbert –, nem akarnak azok semmi rosszat. Meglehet – somolygott –, ők még reménykednek a büntetés elengedésében, de hiába minden, én igazán tudom. Hanem a rotterdami kikötő urai okkal szabták meg a teendőket és írták elő a szabályokat, s bár én vétkes vagyok, őket megmentem a bűnöktől.

Iván Sztyepanovics megpróbálta kihasználni az alkalmat, s számos kérdést tett fel Engelbert kapitánynak a tengerek járásáról, tapasztalatairól, de a hollandus mosolyogva rázta a fejét.

– Nem, nem, kapitány úr, mennem kell, mert bár minden tengerészem tudja a dolgát, s híven követnek bárhova vitorlázom is, mégis sok baj van a hajón, amivel persze megbirkózom, hiszen összességében mindenki elvégzi a munkát, s teljesíti a parancsaimat. De a minap felfedeztem, hogy az írnok rosszul vezeti a hajónaplót, arra hivatkozva, hogy nincs papír, csak palatábla, s úgyis letöröljük nap nap után az adatokat, és a szakács sem mindig készséges vacsoraosztáskor. Nem büntetem meg őket, dehogy – legyintett Engelbert –, mivel is büntethetném őket, tán kimenő-megvonással? De akkor is fontos, hogy a felsőbb hatóság mindent tudjon róluk.

Ennyi a történet, s most joggal kérdezhetik: miért nem terjedt el mindenütt? A szomorú helyzet az, hogy Iván Sztyepanovics jelenleg a haditengerészet elmegyógyintézetének a lakója, mégpedig teljesen indokoltan, hisz csaknem kirobbant miatta a világháború. Hajójával egy egész esztendeig keringett a Balti tengeren, mivel sehogysem akart kikötni Szentpétervárott, hiszen arra volt világos parancsa, hogy Leningrádba fusson be a szokásos karbantartásra.

Mint mondottuk, fegyelmezett katona volt.

Forrás:

http://ezredveg.vasaros.com/html/1995_12/95121.html#krga

Kállai R. Gábor (Budapest, 1953. november 6. –) író, jogász, filozófus, egyetemi oktató (főiskolai tanár).
https://hu.wikipedia.org/wiki/K%C3%A1llai_R._G%C3%A1bor

A bolygó hollandi egy 17. századi tengerészlegenda. Eszerint egy hajó arra ítéltetett, hogy az utolsó ítélet napjáig hajózzon a világ tengerein, ami egyértelmű utalás az ugyanekkor terjedő Ahasverus-történetre. A bolygó hollandi egy tengeri Ahasverus, a tengerészek bolygó zsidó változata. A legendához számos eredetmagyarázat tartozik.
https://hu.wikipedia.org/wiki/A_bolyg%C3%B3_hollandi_(legenda)