Mintegy száz évvel ezelõttig a ragasztók vagy növényi gyantából,vagy állatok kifõzött  csontjaiból és bõrébõl készültek.Ezek a gyanták és enyvek lassan száradtak,s nem biztosítottak igazán erõs kötést.Ragasztót ekkoriban fõleg az asztalosok használtak.A folyékony enyv beszivárgott a fa pólusaiba,majd megszáradva összeerõsítette a fadarabokat.

A mai ragasztók szinte már mind mesterséges alapanyagúak.Gyorsan száradnak,és rendkívül erõs kötést biztosítanak.A leggyorsabb hatásuak a pillanatragasztók,amelyek másodpercek alatt megkötnek.Szintén kiváló ragasztók az epoxigyanták,amelyeknek külön csomagolt két komponensét össze kell keverni,s az elegy 10-30 perc alatt köt meg.

A mikrohullámú sötõ bekapcsolásakor nagy energiáju mágneses teret kapcsolunk be,amely a rádióadásokéhoz vagy a radarokéhoz hasonló frekvenciával váltakozik.Az így gerjesztett mikrohullámok alkalmasak az étel gyors fõzéséhez,mivel hatásukra a bennük lévõ vízmolekulák másodpercenként mintegy 2500milliószor ismétlõdõ rezgésbe kezdenek.Eközben energiát vesznek fel a mágneses térbõl, s felmelegítik az ételt.

Mivel az összes energiát az étel veszi fel,s nem pazarlódik el az edény vagy a környezõ levegõ felmelegítésére,az eljárás sokkal gyorsabb és gazdaságossabb a hagyományos módszereknél.

A folpack fólia tapadásának két oka van:egyrészt rugalmas,kinyújtás után igyekszik eredeti méretére zsugorodni;másrészt sztatikus  elektromos töltéssel rendelkezik,így  sok más tárgyat vonz.

A fólia  rugalmasságának titka  molekuláris szerkezetében rejlik.A mûanyagok "hosszú" molekulákból állnak -a polietilén molekuláiban például egymás után több ezerszer is ismétlõdnek az egy szén- és két hidrogénatomból álló egységek.Az egyéb anyagok túlnyomórészt kis molekolájuak- a vízmolekula például csak egy oxigén- és két hidrogénatomot tartalamaz.

Csupán Nagy-Britanniában naponta 150 millió csésze filteres teát készítenek.Egy ilyen kis zacskónyi tealevelet leforrázva épp egy csésze erõs teát kapunk.A filterek készítésére használt finom papír lyukacsainak elég nagynak kell lenniük ahhoz,hogy a forró vizet átengedjék,de ugyanakkor a tealevelek nem kerülhetnek a vízbe.A vékony papír nem szakadhat el a nagy sebességû teacsomagoló gépeken vagy használat közben,még akkor sem,ha nedves.

Közönséges papír nem felelne meg e követelményeknek.A filterpapír kétféle erõs rostból készül:manilakenderbõl -ez egy hosszú,természetes rost,amelybõl kötelet is fonnak- és a zacskók lezárását elõsegítõ,hõre lágyuló mûanyag szálakból.A kétféle rostot nem szövik egybe,hanem vizes elegyben rétegenként egymásra ülepítik õket.Miután a víz elszivárog,a rost hálóból hengerek között kipréselik a maradék nedvességet,és készen is van a filterpapír.Ezzel a módszerrel a papírnak szabálytalan,hálószerû szerkezete lesz,különbözõ méretû,parányi lyukkal.

A cipzár alkalmazásában az USA haditengerészetéé volt az úttörõ szerep,hiszen 1918-ban 10000 cipzárat rendeltek "szélálló" repülõs ruháikhoz.

Az elsõ húzózárat -a mai cipzár õsét- Whitcomb Judson amerikai mérnök dolgozta ki 1893-ban.Az akkoriban divatos magas,gombolható szárú férficsizmák gyors becsatolására fejlesztette ki a "kampós zárat".De ez a fajta zár,amely egy nyitót alkalmazott kampók és hurkok egymásba akasztására,még meglehetõsen nehézkes volt.

A ruházati iparban a tépõzárat a cipzár és a patent helyett alkalmazzák.Az orvostudományban is ismert,például a Jarvik 7 mûszív kamráit tépõzárral rögzítik.Az amerikaiûrsikló utasai is tépõzárszalagokat használnak,hogy tálcáikat,ételcsomagjaikat,tudományos berendezéseiket vagy éppen önmagukat valamilyen alkalmas felülethez rögzítsék,hogy a súlytalanság állapotában ne sodródjanak el.

A tépõzár alapgondolata Georges de Mestral svájci mérnök agyában fogant meg 1948-ban.Egy erdei sétából hazaérve,a zoknija és a kutyája szõre tele volt bogánccsal,s õ elhatározta,megvizsgálja,miért ragad beke a bogáncs ilyen erõsen a gyapjúba.Mikroszkópjába pillantva azt látta,hogy a bogáncs apró kampói beleakadnak a gyapjúszálak alkotta hurkokba.

A ceruza -régebbi nevén irón-bele már évszázadok óta nem ónbol vagy ólomból készül.Az ókori egyiptomiak,görögök és rómaiak kis ólomkorongokkal vonalazták meg a papiruszlapokat,milõtt ecsettel és tintával nekiláttak volna a díszittésnek és írásnak.A 14.században már az európai mûvészek is készítettek ólom-,cink- vagy ezüstvesszõvel világosszürke rajzokat.A 16.században pedig a Zürichben élõ Konrád Gesner Értkelés a fossziliákról címû könyvében már egy fafoglalatú írópálcáról is beszámol.

Az elem felfedezéséhez az 1780-as években végzett anatómiai kísérlatek vazettek el.Luigi Galvani,a bolognai egyetem anatómiaprofesszora azt vette észre,hogy a halott békák lába összerándul,amikor kampóval felakasztják õket a vaskorlátra.Egy másik olasz tudós,Alessandro Volta,a paviai egyetem professzora rájött arra,hogy az elektromosságot a rézkampók és a vaskorlát közti érintkezés eredményezi.E felismerésbõl kiindulva,1800-ban megalkotta a Volta-elemet,amely a modern elemek elõdjének tekinthetõ.Az elemeket régebben telepeknek is nevezték,mivel egyes tipusaik,mint az autóakkumlátor is,tulajdonképpen több egyedi elembõl álló csoportok,azaz telepek.Az elem igazán pazarlóan bánik Földünk energiájával: az elõállításához szükséges energia akár 50-szer nagyob is  lehet,mint amennyit megtermel.

A golyóstoll "lelke" a nagy pontossággal csiszolt fémgolyó,ez viszi át a gyorsan száradó,olajalapú tintát a papírra.

A golyó általában lágy- vagy rozsdamentes acélból készül,átmérõje kb.1mm,és néhány miliomodcm-nyi pontossággal gömb alakúra csiszolják.Készülhet volfrám és szén ötvözetébõl is,amely csaknem gyémántkeménységü.

A golyó felületét néha érdesítik,hogy jobban tapadjon a felülethez,amelyre írnak.

A kész golyókat acél- vagy sárgaréz foglalatba helyezik,amelyben minden irányban szabadon foroghatnak,majd a foglalat csúcsát behajlítják,hogy a golyó ne essen ki.

Alkonyatkor világszerte milliószám gyúlnak fények az utcákon,hogy aztán hajnalban ismét kialudjanak.A lámpák jó részét maga a napfény kapcsolja be és ki.

A közvilágítást idõkapcslók vezérlik,amelyeknéhány,egymáshoz közeli utca lápáit mûködtetik.Az elsõ idõkapcsolók még mechanikus szerkezetûek voltak,s ezeket,mint az órákathetente fel kellett húzni és be kellett állítani.

A korszerû idõkapcsolók többsége már elektromos órával mûködik,amely egy tárcsát forgat.A tárcsán lévõ kiálló fogak kapcsolják ki és be a világítást a beállított idõpontokban.E kapcsolók hasonlóak a háztartásokban vagy a központifûtési-rendszerekben használt idõkaocsolókhoz.