Ha szemeimet becsukom,

Képzeletem szárnyal, s újra látom,

Gyermekkorom megsárgult képét,

Életem gazdag-szegénységét.

Este a sparhet sápadt fénye pislog,

Altatódalt dúdol, álmosan villog,

Lobog a fény, pattog a parázs,

Álmaim tengerén elúszik a varázs.

Az ajtó nyílásán a konyhából,

Petróleum lámpa fénye pislákol,

Édesanyám ruhámat foltozza,

A hajnal hasadás ébren találja.

Szeretetből készít bőséges reggelit,

Hozzá képzelem a vajat, szalámit,

Gőzölgő teámat lassan szürcsölöm,

Mit tőle kaptam, hálásan köszönöm.

Örökkön-örökké... 

h, 10/13/2008 - 00:16 - Majma

Legyél oxigén a vizemben,

derűm legyél, lét a létemben,

legyél dallam a dalomban,

fénylő csat legyél aranyló hajamban.

Legyél torkomból kitörő ária,

élve született, megváltó Mária,

lelkemből áradó szeretet legyél,

lényedből fakadó kegyelem helyén.

Legyél derengő éjben rózsaszín álom,

őszinte, harcos, igaz barátom,

legyél szememnek fénylő tükre,

éhemben legyél kenyerem csücske.

Voltam…

Voltam nyaklánc, teremtő, szerető,

Pohár, harang, bánatnak temető,

Barát, kabát, parányi kályha,

Meleget adó égő máglya.

Nevettem, s vártam kitárt karral,

Osontam hozzá, voltam angyal,

Álomba ringó kékszemű lány,

Megbabonázó képzelt talány.

Emlékszel még?

Emlékszel még?

Mikor tél ült a tájra,

És zúzmarát lehelt a szél,

S mint érzékeny szeretőt a kar,

Úgy ölelte ágát a dér.

Mikor a kandallóban izzott,

És dalt dúdolt az ág,

Melyen nem is oly régen,

Még fakopács kalapált.

Emlékszel még?

Mikor a didergő rügyek

Hírül hozták, hogy kél a tavasz,

Mikor tiszavirág szerelmünknek,

A tél múltával vége szakadt?!

Mikor tovatűnt a bánat,

Távolban halkuló hattyú ének,

Végtelen magányra lelve,

Tükrén a tó kék vízének.

Haldoklás

A lét fájdalmas csendjéből jajdúl

a nincstelen utolsó könyörgése,

távoli képzet foszló képein 

a nyomor árnyékát tapossák

meztelen lábai,

szemei a semmit kutaják,

kuka bűze indítja útjára

lomha képzeletének feslett vágyait,

csíkos szatyrában csirkelábak,

lapos üvegében áttetsző mámor,

mi motornak az olaj,

neki a közel és távol,

végtagjait a nincs mérge bénítja,

toporog, mint sárban a csizma,

mi ottmarad, ha lábát rakná odébb,

ha nem ő lenne a gyengébb,- mert,

nem önszántából nyalt a méregbe,

mi aztán lett e szakadt létének végzete,

így merül, süllyed nyakig a sárba,

sóhaja száll, üres fecsegést fúj

e megfeneklett,

fénytelen nyárba...

                  Nem tudom

Nem tudom mi ez, nem jó, nem fáj,

Hagyom,

Megfakult vágyam siklik a havon,

Vénülő nyaram viharban toporog,

Barlangom mélyén érzésem befagyott.

Nem tudom mi ez, - nem jó, nem fáj.

 – Hagyom.

Szobámban egyedül árnyak a falon,

Furcsa játékát űzik a létnek,

Sikoltva, csellel sarkamba érnek.

Nem tudom mi ez. Nem jó, nem fáj.

Hagyom!

Törött evezőm nem visz a tavon,

Viharvert vitorlám lebeg a vízen,

Széljárta hegyek varázsát hiszem.

    Őszi sanzonod…

Őszi sanzonod nekem dalol,

Hátán a szélnek tél udvarol,

Zizzen az ág, repdes a lélek,

Megpihenni hozzád betérek.

Őszi sanzonod hozzám elér,

Lágy dallama lelkemben él,

Álmaimban újra megélem,

Lélegezni hozzád betérek.

Lebben a szél, a sárgult levél,

Megittasulva életre kél,

Hó paplan alatt éget a vágy,

Csend viharában vágyom dalát.

Ártatlan vétked,- az maradok,

Vétkembe véled belehalok,

Temessenek zuhanó fények,

Feltámadni hozzád visszatérek.

       Talpam alatt...

 11/14/2008 - 00:20 – Maj- ma

Talpam alatt vérző kavicsok,
Egymáshoz verődve csókok hevében,
Arcukról a lefagyott mosoly,
Áttáncol létem időtlen csendjébe.

Ring a tenger hideg bölcsőjében,
Hínár fogságában a vergődő kajüt,
Partra dobott hullámok medrében,
A világ felé sebem nyit kaput.

Behódolva a távolodó partnak,
Űzi a múlt fájó bűvkörét,
Tenger lánya szétzúzza a hajnalt,
Szikrát szórva pattan, zizzen szerteszét.

Lyukat ütve lelkem féltett rejtekén,
Száll sóhajom szeleknek szárnyán,
A végtelenből a végzetem felé,
Résen áthatolva éjfekete máglyám.