Haldoklás

A lét fájdalmas csendjéből jajdúl

a nincstelen utolsó könyörgése,

távoli képzet foszló képein 

a nyomor árnyékát tapossák

meztelen lábai,

szemei a semmit kutaják,

kuka bűze indítja útjára

lomha képzeletének feslett vágyait,

csíkos szatyrában csirkelábak,

lapos üvegében áttetsző mámor,

mi motornak az olaj,

neki a közel és távol,

végtagjait a nincs mérge bénítja,

toporog, mint sárban a csizma,

mi ottmarad, ha lábát rakná odébb,

ha nem ő lenne a gyengébb,- mert,

nem önszántából nyalt a méregbe,

mi aztán lett e szakadt létének végzete,

így merül, süllyed nyakig a sárba,

sóhaja száll, üres fecsegést fúj

e megfeneklett,

fénytelen nyárba...