Részlet a " Saját sarjal" c. könyvből.

" Gondolom sokan vannak, akik ismerik azt az érzést, amikor valahol belül a mellkasban fáj, szorít, marcangol a kín.  A lelki fájdalom ez, bár, hogy hol lakik a lélek valójában?! - Nem lehet tudni pontosan.De az biztos, hogy iszonyú érzés.mert tehetetlen vagy, nem igen tudod, hogy -"hogyan tovább?"- Harcoltál, küzdöttél, saját megitélésed szerint - mert a te fejeddel csak te tudsz gondolkodni. - Hiába tettél meg mindent,  a végeredmény mégis várat magára, mivel -" a másik fejével, csak a másik tud gondolkodni".

Ha szemeimet becsukom,

Képzeletem szárnyal, s újra látom,

Gyermekkorom megsárgult képét,

Életem gazdag-szegénységét.

Este a sparhet sápadt fénye pislog,

Altatódalt dúdol, álmosan villog,

Lobog a fény, pattog a parázs,

Álmaim tengerén elúszik a varázs.

Az ajtó nyílásán a konyhából,

Petróleum lámpa fénye pislákol,

Édesanyám ruhámat foltozza,

A hajnal hasadás ébren találja.

Szeretetből készít bőséges reggelit,

Hozzá képzelem a vajat, szalámit,

Gőzölgő teámat lassan szürcsölöm,

Mit tőle kaptam, hálásan köszönöm.

Örökkön-örökké... 

h, 10/13/2008 - 00:16 - Majma

Legyél oxigén a vizemben,

derűm legyél, lét a létemben,

legyél dallam a dalomban,

fénylő csat legyél aranyló hajamban.

Legyél torkomból kitörő ária,

élve született, megváltó Mária,

lelkemből áradó szeretet legyél,

lényedből fakadó kegyelem helyén.

Legyél derengő éjben rózsaszín álom,

őszinte, harcos, igaz barátom,

legyél szememnek fénylő tükre,

éhemben legyél kenyerem csücske.

Voltam…

Voltam nyaklánc, teremtő, szerető,

Pohár, harang, bánatnak temető,

Barát, kabát, parányi kályha,

Meleget adó égő máglya.

Nevettem, s vártam kitárt karral,

Osontam hozzá, voltam angyal,

Álomba ringó kékszemű lány,

Megbabonázó képzelt talány.

Emlékszel még?

Emlékszel még?

Mikor tél ült a tájra,

És zúzmarát lehelt a szél,

S mint érzékeny szeretőt a kar,

Úgy ölelte ágát a dér.

Mikor a kandallóban izzott,

És dalt dúdolt az ág,

Melyen nem is oly régen,

Még fakopács kalapált.

Emlékszel még?

Mikor a didergő rügyek

Hírül hozták, hogy kél a tavasz,

Mikor tiszavirág szerelmünknek,

A tél múltával vége szakadt?!

Mikor tovatűnt a bánat,

Távolban halkuló hattyú ének,

Végtelen magányra lelve,

Tükrén a tó kék vízének.

Haldoklás

A lét fájdalmas csendjéből jajdúl

a nincstelen utolsó könyörgése,

távoli képzet foszló képein 

a nyomor árnyékát tapossák

meztelen lábai,

szemei a semmit kutaják,

kuka bűze indítja útjára

lomha képzeletének feslett vágyait,

csíkos szatyrában csirkelábak,

lapos üvegében áttetsző mámor,

mi motornak az olaj,

neki a közel és távol,

végtagjait a nincs mérge bénítja,

toporog, mint sárban a csizma,

mi ottmarad, ha lábát rakná odébb,

ha nem ő lenne a gyengébb,- mert,

nem önszántából nyalt a méregbe,

mi aztán lett e szakadt létének végzete,

így merül, süllyed nyakig a sárba,

sóhaja száll, üres fecsegést fúj

e megfeneklett,

fénytelen nyárba...

                  Nem tudom

Nem tudom mi ez, nem jó, nem fáj,

Hagyom,

Megfakult vágyam siklik a havon,

Vénülő nyaram viharban toporog,

Barlangom mélyén érzésem befagyott.

Nem tudom mi ez, - nem jó, nem fáj.

 – Hagyom.

Szobámban egyedül árnyak a falon,

Furcsa játékát űzik a létnek,

Sikoltva, csellel sarkamba érnek.

Nem tudom mi ez. Nem jó, nem fáj.

Hagyom!

Törött evezőm nem visz a tavon,

Viharvert vitorlám lebeg a vízen,

Széljárta hegyek varázsát hiszem.