Ne úgy

Ne úgy szeress, ahogy várom,

Szeress úgy, ahogyan érzed,

Rombolja le félelmed gátját,

A bódító szeretet izzó fénye.

Arcodon az örömkönnyek,

Mossák bátorrá ingatag lelked,

Szorítsd magadhoz a végtelent,

Hogy sejtedbe ívódjon a szeretet.

Ha tavasz jönne, nyarat kívánnál,

Fakadó rügy helyett perzselő napot,

Belé feledkezz, - befelé szóljál,

Ne fojtogasson, élni hagyjon.

Vágy lebben

Vágy lebben, vízcsepp csobban,   
szerelmes hévvel itt, a pamlagon,
színek varázsa szívedben moccan,
lábad előtt hever kínod, parlagon.

Sirályok szállnak fejünk felett, 
vonuló felhők repítik tova,
rőt avarban fetrengő vágyad,

úttalan úton, kőbe taposva.

Haldoklom,
száz - meg száz botütés súlya alatt
sikít megkínzott testem,
véremből fakadt kezek lengetnek
pálcát felettem,
lelkem könyörgő sóhaja 
lengi be a teret,
jaj - t nyüszít, vajúdik
tapossuk még lejjebb!
Haldoklom,
pálcát tört felettem az élet,
vérem freccsen, sejtemnek 
sarja torzszülött lélek,
haldoklásom zaja kelt
némán zengő zajt,
őrlődő, töpörödött létem
üszkös rügyeket hajt.
Haldoklom!
halált kiált néma ajkam,
szilánkos csontjaim haláltusát 
vívnak, - halkan,
gyászol a józanság, kényszer a lélegzet,
elfolyt a remény éltető nedve,
a szívverésem  erőltetett.

Leolvad

Leolvad fagyos bundája a fának, 

temeti magát a könyörtelen tèl, 
színes fátylat kapnak helyette,
tavaszt sugall megújúlást ígèr. 

Meglásd, tèli álmod nem tart már soká, 
ébredést fúj a rügyfakadás,
csicsergő, színes madárdal, 

s a viruló cseresznyevirág. 

Rossz álom lesz a zúzmarás tél, 
letörli könnyeit a bajnak, 
a madár dalos cseresznyevirág, 
hírnöke egy új, aranyló nyárnak.

Nincs ennél szebb e földi tereken,

ily méltóság, szelíd érzelem, 

a lélek szépséggel telik,

kék madara szórja fényeit.

 Milyen színű

Milyen színű a bánat hangja,

Vasajtónak ütődött pillantás,

Illata leng, mint a pára,

Mosolya dermedt csalódás.

Milyen színű a bánat hangja,

Sírásba fulladt félszavak,

Ködbe burkolt némasága,

Félelem reccsen lábai alatt.

Milyen színű a bánat hangja,

A béklyóba vert hervadás,

Pókhálóránc szája szögletében,

Csalódott árkában jéghideg elmúlás.

Milyen színű a bánat hangja,

Terpeszkedő magány, fájdalom,

Lombok közé szorult felhők,

Köténybe ejtett esetlen bánatom.

Stefan levele Madlenhez

Röviden válaszolok Önnek,

Remélem megért engemet,

Ígérem, szívemben

Örökre bent reked

Minden szó, minden érzés,

A gyönyörű, fájó féltés,

Mert, ha nem is érezte Ön,

Lángolt szívemben a tűz,

Mit gyáván, kényelemből

Oltottam keserűn,

Magamnak sem adva új esélyt,

Legyűrve vágyat, szenvedélyt,

A reménytelen évek után,

Inkább meghaltam gyáván, sután,

Minden napnak minden órájában,

Keresztre feszülve

Lelkem csapdájában,

Remélve egy pici segítséget,

Pislákoló, kicsi reménységet,

Hogy siet hozzám, enyém lesz örökre,

Tehetem kezemet szép, puha kezébe,

Megtörve éjt, sötét fényeket,

Hol szólnak a szavak, sírnak éneket,

Mi száll majd szívemtől szívéhez,

Megölve a kegyetlen időt,

S minden mi volt, létezett,

Letarolja a sötét tüskeerdőt,

S csak a tiszta éj világít,

A tiszta szív, tiszta lélek,

Mely csak titkon tud szeretni

Örökké, - míg élet az élet.

Madlen levele Stefanhoz    

Levélben írom le  Önnek,

- Remélem megért engemet,

És lelkem panasz szavának,

Szívében helyet teremt,

Kitárja kapuját s beengedi,

Mit szívem ez idáig titkolni kényszerült,

Hogy félelemből, gyáván,

Hazudságba menekült.

S mert elhitette vélem, hogy

Minden mit mond, - igaz,

Az érintés, a csók,

Nem csak vigasz,

Nem csak kárpótlás az évekért,

Mit Öntől kaptam - véremért.

Nem kérte Ön. - Ez így igaz!

Számomra,- bár sovány vigasz,

Amit kaptam helyébe én,

Nem volt más, csak vak remény.

Ha szemeimet becsukom,

Képzeletem szárnyal, s újra látom,

Gyermekkorom megsárgult képét,

Életem gazdag-szegénységét.

Este a sparhet sápadt fénye pislog,

Altatódalt dúdol, álmosan villog,

Lobog a fény, pattog a parázs,

Álmaim tengerén elúszik a varázs.

Az ajtó nyílásán a konyhából,

Petróleum lámpa fénye pislákol,

Édesanyám ruhámat foltozza,

A hajnal hasadás ébren találja.

Szeretetből készít bőséges reggelit,

Hozzá képzelem a vajat, szalámit,

Gőzölgő teámat lassan szürcsölöm,

Mit tőle kaptam, hálásan köszönöm.

Haldoklás

A lét fájdalmas csendjéből jajdúl

a nincstelen utolsó könyörgése,

távoli képzet foszló képein 

a nyomor árnyékát tapossák

meztelen lábai,

szemei a semmit kutaják,

kuka bűze indítja útjára

lomha képzeletének feslett vágyait,

csíkos szatyrában csirkelábak,

lapos üvegében áttetsző mámor,

mi motornak az olaj,

neki a közel és távol,

végtagjait a nincs mérge bénítja,

toporog, mint sárban a csizma,

mi ottmarad, ha lábát rakná odébb,

ha nem ő lenne a gyengébb,- mert,

nem önszántából nyalt a méregbe,

mi aztán lett e szakadt létének végzete,

így merül, süllyed nyakig a sárba,

sóhaja száll, üres fecsegést fúj

e megfeneklett,

fénytelen nyárba...