Madlen levele Stefanhoz    

Levélben írom le  Önnek,

- Remélem megért engemet,

És lelkem panasz szavának,

Szívében helyet teremt,

Kitárja kapuját s beengedi,

Mit szívem ez idáig titkolni kényszerült,

Hogy félelemből, gyáván,

Hazudságba menekült.

S mert elhitette vélem, hogy

Minden mit mond, - igaz,

Az érintés, a csók,

Nem csak vigasz,

Nem csak kárpótlás az évekért,

Mit Öntől kaptam - véremért.

Nem kérte Ön. - Ez így igaz!

Számomra,- bár sovány vigasz,

Amit kaptam helyébe én,

Nem volt más, csak vak remény.

Mert hazugság volt,

Mikor elmerültem fényében fürödve,

Bódulatba esve, felhőkön pihenve,

Mikorl felébredt bennem a kéjtől,

Hogy semmit sem érek Ön nélkül.

Ha nem ölel át lágyan a karja,

Ha nem súgja fülembe a hangja,

S nem kél a gyönyörű érzés,

A mámor, szerelmünk tengerkék éjén.

Ha nem borulhatok vállára sírva,

Nem adhatom tudtára homokba írva,

Hogy szeretem, rendületlenül,

Ahogy a vér a sebből legördül,

Mikor szempillámat lehunyom,

Vagy kuporgok az ágyamon,

Mikor vágyakozva,

Gondolatom Önben elmerül,

S csak a tudat szolgál étkemül,

- Hogy van nekem!

Mint virág a havason,

Melynek illatát beszívni

Míg élek, nem fogom,

Mi távoli, mint égen a csillag,

És lehull majd az éj leple alatt,

Úgy tűnik el, mint homokba írt szó,

Ha fúj a szél, vagy befedi a hó,

Nyomtalanul,

Csak bennem sír a – Vágyom!

Minden hiába, hiába várom.

- Egy pár sort írtam Önnek,

Remélem megért engemet,

És a szavaknak szívében

Méltó helyet teremt,

Bezárja kapuját, ki nem engedi,

Súlyos titkomat szívében mélyre temeti.

1998.05.11.