„ E hatalmas tengeren, az élet tengerén, a part felé evezek. Még emlékszem a narancs napnak simogató melegére, a nyári zápor illatára, a hegycsúcsra, melyről karnyújtásnyira van csak az égbolt. Olyan közel, hogy ágaskodva elérem a tejszínhab felhőket, szívemet legyezgeti a hegyi szellő mosolya, fülemben vízesések hangja dalol. Élesen él bennem az érzés, mely még ma is képes elvarázsolni, bódulatba ejteni. Átitatja minden sejtemet, elém varázsolja széles vállait, feszülő izmait, sötétkék szemeit, ahogy a szemüvege mögül csábító pillantásokkal simítja végig lényemet. Szívem ezerrel kalapál, hallom mély, kedves orgánumát. Szemeimet becsukva, halvány mosollyal arcomon, remegő lábakkal állok az itt-ott sziklás hegytetőn, s szavakkal ki nem fejezhető érzés járja át testem alagútjait. Szívemből kicsordul e fájdalmasan gyönyörű érzés. Automatikusan ölelésre emelem karjaimat, puha csókokkal halmozom el borostás arcát, miközben szembesülök a valósággal: - a semmit, a levegőt ölelem! Egyedül vagyok a kősziklák súlya alól erőlködő, nyújtózkodó, fény és levegő után könyörgő, nyíladozó apró virágok és fűszálak társaságában. Kitéve az időjárás viszontagságainak, az időnként arra kószáló, veszélyes túrákat kedvelő kirándulóknak, akik, ha észre is vesznek, legfeljebb leszakítanak, vagy rálépnek törékeny virágaimra. Egyedül, a remény utolsó cseppjét szomjuzva.  Ébredezek az emlékek bódulatából! A rideg valóság, a bejárt utak megragadt pora, a beteljesületlen vágyak, sikerek és csalódások, öröm és bánat, elégedetlenség és beteljesülés szőtte lepel fojtogatásában, mely ellopja levegőm nagy részét.

-  Emlékeimben frissen élnek ezek az élmények, miközben tudom, hogy a vonat már elment. Az életem nem végtelen, s hajómat a hullámok egyre inkább ahhoz a parthoz sodorják, mely még láthatatlan, de a párafüggöny mögül sejtelmesen ugyan, de megmutatja magát a révész,ki átvisz majd a túlsó partra. Tudom, hogy egyszer ki kell kötni abban a kikötőben, akkor is, ha gondolatban még hosszú ideig szeretném mesélni történetemet. Akkor is le kell horgonyozni, ha a katarzis még várat magára.”

Valami elmúlt...

Oly távol, s mégis oly közel...

Egy percre könnybe lábad akkor majd a szemem...