Részlet a " Saját sarjal" c. könyvből.

" Gondolom sokan vannak, akik ismerik azt az érzést, amikor valahol belül a mellkasban fáj, szorít, marcangol a kín.  A lelki fájdalom ez, bár, hogy hol lakik a lélek valójában?! - Nem lehet tudni pontosan.De az biztos, hogy iszonyú érzés.mert tehetetlen vagy, nem igen tudod, hogy -"hogyan tovább?"- Harcoltál, küzdöttél, saját megitélésed szerint - mert a te fejeddel csak te tudsz gondolkodni. - Hiába tettél meg mindent,  a végeredmény mégis várat magára, mivel -" a másik fejével, csak a másik tud gondolkodni". S amikor rájössz, hogy nem az számít, hogy te mit cselekedtél, hanem az, hogy ők mit tudtak magukénak belőle, nekik mi volt abból a fontos, már majdnem késő. Pedig nem akartál mást, csak őszinte, baráti, kiegyensúlyozott családi kapcsolatot feltétel nélküli szeretetben. Menni, amikor menni van kedved, fogadni őket, amikor mennek, semmi extrát, egyszerű, szeretetteljes, laza életvitelben telt napokat, éveket. Fáj, szorít, marcangol, minden porcikádban érzed, hogy túlléptek rajtad, hogy megaláztak, semmibe vettek, már sírni se tudsz, már nem akarsz küzdeni, már tudsz elfogadni, még azt is , amiről régebben azt gondoltad, hogy belepusztulsz. No, ettől nincs rettenetesebb! Elszakadni azoktól, akiket szeretsz, hogy a kín, melyet érzel folyton visszatér, mert a tudatalattidból a legváratlanabb pillanatokban tör elő, - Én nem ílyen lovat akartam!" Kicsit belehalsz, s aztán összekapod magad, felrakod az arcodra a hegyi levegőt, mosolyogsz, s éled tovább a mindennapok keserédes pillanatait. Valamikor azt gondoltam, hogy ha kijelentem, hogy  - "Szépen süt a nap!- az mindenkinek azt jelenti, amit nekem. A langyos simogatást, a meleg fény cirógatását a bőrömön, relaxációt, vidámságot,egyszóval az életet. Nem így van! Azt is gondoltam, hogy hasonló esetekben a másik oldalon állók is tovább gondolkodnak, elemeznek, mérlegelnek, végül valamiféle következtetést is levonnak, s elteszik azt tanulságul. A jót azért, hogy később fel tudják azt használni, a rosszat pedig azért, hogy soha többé el ne kövessék azt. Ehhez az eredményhez viszont több kérdést kellene feltenni maguknak: - Mi is volt a szituáció lényege? Helyesen reagáltam? Hogy cselekedtem volna a másik helyében? Mi a tanulság az én részemre? Miért történnek velem ilyen dolgok? Mi az oka a sikertelenségemnek, a boldogtalanságomnak?- De nem! Vannak emberek, akik a homokba dugják a fejüket, képtelenek felismerni a hibáikat, ezáltal elfogadni, kijavítani se tudják, megfutamodnak, képtelenek kommunikálni. Mindig, mindenért másokat okolnak, mindenért másokat tartanak felelősnek, és természetesen a megoldást is másoktól várják. Még akkor sem képesek a felismerésre, ha hosszú éveken át az élet már sokszorosan bebizonyította ezt nekik. Toporognak az ingoványban, egyre súlyosabb testi, lelki gondokkal küszködve. Nincs öröm az életükben, legfeljebb pillanatnyi, nem okoz eufóriát részükre a szikrázó napsütés, egy holdfényes éjszaka, a madarak éneke, egy ruhadarab kivasalása, vagy egy szépen feltálalt családi vacsora elkészítése és elfogyasztása. Élnek csak úgy, az önmarcangolás szigetén, s nézik, hogy életük hajója elúszik a szemük előtt."