A Kvangl-Vangl-Kví

A hétszer görbe fa tetején

ült a Kvangl-Vangl és rítt,

mert a hódkalap eltakarta szegényt,

a Kvangl-Vangl-Kvít!

A százkét lábnyi széles kalap

minden oldalán csupa fodor, szalag,

csupa csipke, kisharang, fényes gomb,

nem látszott alatta, hogy árván borong

a Kvangl-Vangl-Kví!

A hétszer görbe fa tetjén

 a Kvangl-Kví szólt magában:

lekváros kenyéren éltem én

hosszú életem javában,

ez nem volna baj, de most már unom,

hogy alig járnak itt lenn az uton,

jaj ezen a hétszer görbe fán

az élet messze nem vidám!

szólt a Kvangl-Vangl-Kví!

De a hétszer görbe fára leszállt

Kanári úr és neje,

a gyönyörtől szinte szívük elállt,

trilláztak egyszerre:

óh Kvangl úr, engedje meg igazán

hadd fészkeljünk isteni kalapján!

óh hadd építsünk, óh engedje meg,

beépítünk dísznek hét drágakövet,

Miszter Kvangl-Vangl-Kví!

Varázs volt egyszerre azon a fán?

Sereglett gólya, dongott darázs,

jött egy kacsa, egy gyöngybagoly - békák talán -

s még mit nem hozott a varázs?

egy tyúkot, a lába dugúhúzó,

s mind így szólt: könyörgöm itt csudajó!

MInd hajlongott, bókolt, óh igazán

hadd építsünk isteni kalapján!

Miszter Kvangl-Vangl-Kví!

És eljött az arany Kazocs-Kazocs

s a lámpás-orru-Dong szegény,

és Dorka, a piciny olimpiai bocs

s egy kopoltyús hanyi legény,

egy kék csimpánz, aki furulyált,

s  a keleti borju - ott bőgött dudált -

s egy denevér, keblén kis denevér!

a csodás kalapra mind odafér!

óh boldog Kvangl-Kví.

A hétszer görbe fa tetején

így szólt a Kvangl-Kví:

a Magánynak vége! megvan a remény,

hogy lesz itt édes zrííí!

és éjjel a málnaszín hold alatt

furulyaszóra nagy táncokat

roptak a görbe fa vastag, zöld levelén.

Legboldogabbak a föld kerekén!

hát még a Kvangl-Vangl-Kví!

/Edward Lear: Boldog bolondságok, fordította Hajnal Anna/