Azt mondják a fiúk,

nyávogunk,

selypegünk,

játszani nem lehet

semmi jót se velünk.

De ők tiszta hülyék

földön fetre

ngenek,

egymás fejét verik,

s azt mondják, ez remek.

És egymást lökdösik,

rúgják, labda

sehol,

azt mondják, ez foci,

ruhájuk csupa por.

Autókártyázva meg

összevesznek azon,

hogy hány köbcenti a

hengerűrtartalom.

A lányvécébe is

bejönnek a fiúk,

vízzel locsolnak ők,

mi meg sikoltozunk.

Kiteszik lábukat,

benne hasra esünk,

azt mondják, van hajunk,

azt mondják, ni

ncs eszünk.

A fenekünk alá

ők tesznek rajzszöget,

békén nem hagynak, és

belénk

szerelmesek.

Az összes lány dilis,

azt, hogy miről susog,

hiába is vered,

nem mondja

meg: titok.

Mind kastélyban lakik,

van húsz aranylova,

de azért nem lovon

hozzák a suliba.

Kertjükben egy fa van,

igazgyöngyöt terem,

szekrényükben csoki,

cukor töménytelen.

A falból zene szól

náluk, ezt szeretik,

táncol, pörög-forog

éjt-nappal mindegyik.

A ruhájuk selyem,

gyémántjuk igazi,

már ha ezt a mesét

valaki beveszi.

Mind nyelvet nyújtogat,

s ha felrúgod ezért,

bőg és árulkodik:

még te kapsz büntetést.

Körmükre szíveket

tollukkal festenek

kibírhatatlanok,

s belénk szerelmesek.