Baranyi Ferenc

A NYOLCADIK AJTÓ

 

Kékszakállú, én adom most:

íme, itt a nyolcadik kulcs.

Csak belülről nyitja ajtód,

mely saját magadra tárul,

nem torzíthat már a fény, mely

rólam visszaverve rádhull -

nem vagyok már. Tűnhetsz annak,

ami vagy - s nemcsak lehetnél.

Senki sem lát, csak a nyirkos

várfalak közé rekedt éj.

Mássá tett a nő-jelenlét:

úgy lehettél hős, kegyetlen,

dús, gyengéd, s országgal ékes,

hogy a tükröd én lehettem,

gyöngeséged s múltad titkát

féltve is büszkén szemérmes

úgy lehettél, jó uram, hogy

volt egy asszony, aki kérdez.

S ha hét ajtód meg se látom?

Ha semmit se kérdezek meg

s azt sugallja hallgatásom,

hogy kicsit sem érdekellek?

Akkor sértve inkább lennél?

Akkor inkább lenne részem

bús magamra-hagyatottság

várad örök éjjelében?

Lettem volna - mint sok asszony -

üres szívű, puszta szájú?

Milyen kellett volna lennem?

Mondd meg nékem, Kékszakállú!

Enyém most már minden éjjel -

és mindig is éjjel lesz már.

S vak az éj. Senkise lát, csak

a rajtam kívül rekedt vár.

Fedd magad fel önmagadnak,

mérd, amit raksz és amit dúlsz.

Kékszakállú, én adom most:

íme, itt a nyolcadik kulcs.