Poller Ildikó: Karácsonyi versike

Eljött végre a Karácsony,
csillagszóró fenn a fákon.
Kis Jézusunk születése,
minden ember reménysége.

Gyertyafényes kis fenyőfa
díszítése boldog óra.
Minden évben eljő e nap,
mikor béke, s szeretet van.

Sok kisgyermek várva várja,
vajon mit hoz Jézuskája.
Ó, ha mindig ünnep volna,
világunkra gyógyírt hozna.

Poller Ildikó: Vígasztaló

Csendes vagy kedves, nyújtsd felém kezed,
mondd el mi bánt, hátha segíthetek.
Könnyes szemed, szívem elszorítja,
boldog napunkat felhő borítja.

Mindent mi fáj, kérlek önts ki nekem,
légy őszinte, úgy ahogy én teszem.
Bármi is az, minden megoldható,
test és a lélek is gyógyítható.

Ölelj át kedves és sírd ki magad,
könnyeid előttem sose tagadd.
Jól tudom én is mi a fájdalom,
de rád nézve elmúlik a bánatom.

Látom már két szemed újra nevet,
így édes, ez az kit szívem szeret.

Poller Ildikó: Jézus a mi Urunk!

Szívünk mélyén meggyötörve,
a bánattól összetörve,
Krisztus Urunk kérve kérünk,
te légy a mi menedékünk!
Isten szava van tevéled,
áldást osztasz, békességet.
A te neved megnyugtató,
reménységet, hitet adó.
Boldogan él az az ember,
aki hisz a Jóistenben,
szeretet jár a nyomában,
a mi Urunk őt megáldja.
Ó, ha hitem erős lenne,
Jézus nálam megpihenne,
érezhetném jelenlétét,
megköszönve drága vérét.
Bűneinkért magát adta,
ostor testét megszaggatta,
kigúnyolták, megalázták,
szenvedését így fokozták.
Vitte szegény a keresztjét,
Golgotára felvezették.
Kik lábainál leborultak,
mostanra már elfordultak.
Ruhájára sorsot húztak,
oldalába lándzsát szúrtak.
Halál keze elragadta,
három napig ott tartotta,
pokol mélyére vetette,
lelkét ottan láncra verte.
Ám harmadnap elengedte,
nem volt hatalma felette,
mert a gonosz sosem győzhet
a jók igaz lelke felett.
Felkelvén ő a sírjából,
elbúcsúzván Máriától,
tanítványait megáldván,
Szent Lélekkel felruházván
elhagyta ezt a világot,
ahol jót csak ritkán látott.
Ott ül most az Atya jobbján,
s szánakozik ember sorsán.
De ha hívod, eljön hozzád,
megszépíti minden órád,
megáldja az életedet,
őrizd hát jól a hitedet!

Poller Ildikó: Anyám kedves virága

Kis kertemnek kis királya,
labdarózsám szép virága.
Házam előtt, ha elmennek,
jövet-menet be-belesnek.
Büszke vagyok, ahogy nézem,
melegség tölti el szívem.
Nagy és erős rózsabokor,
lesz belőle néhány csokor.
Másnap vittem is belőle,
ki a csendes temetőbe.
Tettem az anyám sírjára,
és az öcsém fejfájára.
Mikor este hazaértem,
a rózsabokor felé néztem...
Alig hittem, amit láttam,
ily gaztettet sose vártam!
Összes rózsa mind lelopva,
néhány pedig letaposva!
Kis kertemnek szép virága,
mit vigyek anyám sírjára?!

Poller Ildikó: Új kedvencem jötte

Hazafelé bandukolva,
mellém szegődött egy kutya,
nem lehetett elzavarni,
hiányzott neki egy gazdi.
Hiába esett az eső,
és alig volt benne erő,
kitartóan jött utánam,
pedig gyorsan szedtem lábam.
Házunk előtt leült csendben,
nem mozdult egy tapodtat sem,
vittem neki egy kis kaját,
ezzel orvosolva baját.
Biztosan éhes lehetett,
ám egy falatot sem evett,
nézett rám szomorú szemmel,
esdeklő bús tekintettel.
Gondolkoztam, mit csináljak,
lesz nemulass a macskáknak.
De nem tudtam megcsinálni,
hogy így lássam ázni-fázni.
Beengedtem, lesz ami lesz,
majd meglátom, a sors mit tesz.
Bizony, nem lett ebből vita,
nem futott ki a két cica,
sőt ilyet még nem is láttam,
nem az történt, amit vártam,
meglepetten néztem oda,
macskát mosdatott a kutya.
Jót derültem ezt meglátva,
kutyusom többé nem árva,
nincs jöttének akadálya,
én lettem az új gazdája,
azóta is közöttünk él,
macskáim közt jókat henyél.

Poller Ildikó: Édesanyámhoz

Rád gondolok most is édesanyám,
gyermekként mindig vigyáztál reám.
Ágyamnál sírtál ha beteg voltam,
mosolygott szemed, ha megszólaltam.

Sokat szenvedtél amíg felnőttem,
ezért oly áldott neved előttem.
Utamat járva életem során,
járok a te tanításod nyomán.

Hálával tartozom mindig neked,
had tegyem boldoggá az életed.
Eddig te voltál, ki vigyázott reám,
de ezentúl én teszem ezt, ANYÁM !

Poller Ildikó: Kétely

Édes álom hol csatangolsz?
Távol tőlem miért barangolsz?
Fáradt testem megpihenne,
lelkem kicsit csendesedne.

Minden perc és minden óra,
mely napjaim mozgatója,
átokként zúdul fejemre,
jókedvem bilincsbe verve.

Nagy bánatom okozója,
álmatlanság rám hozója,
te vagy, csalfa, hűtlen kedves,
két szemem miattad nedves.

Mégis itt vagy, újra látlak,
boldogan karomba zárlak.
Érzem vágyad lüktetését,
szenvedélyed tiszta tüzét.

Nem lehet, hogy e szerelem
megtévesztő, hazug legyen.
Csillapodj haragvó lélek,
nézd, e szemek mit beszélnek.

Nincsen bennük semmi gonosz,
csupán szerelem, mit hordoz.
Ahogy átkarolva nézem,
teste rezzenését érzem.

Álom, álom, édes álom,
végre itt vagy jó barátom,
elcsitult háborgó lelkem,
többé sosem kételkedem.

Poller Ildikó: Szülinapodra

Köszöntelek, kedves, ma van szülinapod,
ajándékom mellé hű szívemet kapod.
Melletted akarok este lefeküdni,
reggel csókjaid közt, karodban ébredni.

Felnézek az égre, látom a csillagot,
mind közül a tiéd a legszebben ragyog.
Rám is kiárasztja vakító sugarát,
feledteti velem élet búját-baját.

Megköszönöm néked a sok szeretetet,
mellyel jobbá tetted a nehéz éveket.
Kívánom, az Isten tartson meg örökre,
minden jóra, szépre, földi örömökre

Poller Ildikó: Lelkem kamrái

Lelkem mélyén van két kamra,
jónak, rossznak hordozója.
Fájdalmak és szenvedések,
szeretetek, szép emlékek.

Mindkettőre szükségem van,
segítenek a sorsomban,
jövőm fontos kovácsai,
új kezdetem tanítói.

Régi fájó bús emlékek,
általuk tanul e lélek.
Szép napok, mik egykor voltak,
bánatra enyhülést hoznak.

Velem együtt jönnek tovább,
sodorják sorsom fonalát,
választás előtt ha állok,
mindkét kamránál megállok.

Mindegyiket sorra veszem,
tanácsukat megszívlelem,
ők fogják majd eldönteni,
mi a helyes, mit kell tenni.

Lelkem mélyén áll két kamra,
jónak, rossznak hordozója,
amíg velük tudok élni,
addig nincsen mitől félni.

Poller Ildikó: Hiány

Este, ha párnámra lehajtom fejemet,
Előtte tefeléd nyújtom a kezemet,
De akkor rájövök, hiába kutatok,
Emléked csupán az, amire akadok.

Álmatlan éjszakák, nyugtalan nappalok,
Segítsen valaki, feledni akarok.
Nem hagynak nyugodni a fájó érzések,
Mióta elmentél, én már alig élek.

Öröm és boldogság messzire tovaszállt,
Bánat és szenvedés az, ami rám talált.
Próbáltam keresni valaki másikat,
Sajnos, az emléked teljesen átitat.

Idővel talán majd lerázom bánatom,
Meddig tart hiányod, azt ma még nem tudom.

Poller Ildikó: Gondolataim

Vágyakozó tekintettel nézek fel az égre,
Válaszokat keresve az élet miértjére.
Elhalványul a sok Csillag és a Hold is hallgat.
Ők sem tudják megmondani, mit hoz majd a holnap.

Tudom, az az élet rendje, hogy születnek újak,
Értem, hogy a leáldozott életek elmúlnak.
Azt az egyet viszont mégsem tudom elfogadni,
Hogy az igaz embereknek, miért kell korán halni.

Istenem, ott fenn a mennyben, hozzád fordulok most,
Mivel választ kérdésemre még senki sem adott

Poller Ildikó: Anyák napi hálavers

Drága édesanyám, megköszönöm néked
Minden jóságodat, féltő ölelésed.
Életed miattam csupa aggodalom,
Meghálálni mindezt én sohasem tudom.

Kitárom szívemet, mint egy imakönyvet,
Letörlöm szemedről a sok bánatkönnyet.
Ameddig az Isten megengedi néked,
Minden áldott napod boldogságban éljed.

Itt van körülötted az egész családod,
A kis unokáid magad körül látod.
Leveszem válladról a sok nehéz terhet,
Hordozom helyetted, ameddig csak lehet.

Poller Ildikó: Öreg néne bánata

Kis parasztház áll a falu végén,
benne lakik az én öreg néném.
Ül a padon, megtört arcán bánat,
"oly rég láttam a kis unokákat..."

Jönnek-mennek odakint az utcán,
beszélgetnek nála, mise után.
Mindenkinek van mit mesélnie,
egy valaki hallgat, öreg néne.

Neki már nincs régen mondandója,
egyedül van, meghalt öreg párja,
gyerekei elköltöztek régen,
senkije sincs ezen a vidéken.

Szomorúan ballag be a házba,
eszébe jut a sok unokája,
"talán régen el is felejtettek,
ha ez így van, sohasem szerettek."

Másnap, mikor eljött a családja,
öreg nénét már halva találja,
elvitte őt a mélységes bánat,
gyász lepi el most az unokákat.

Poller Ildikó: Temetés

Szikrázó napsütés, ragyogó, kék az ég,
csak a szívem borús még.
Nem tudok boldogan élni, se nevetni,
anyámat kell temetni.

Ő volt a mindenem, barátom, támaszom,
nem enyhül a bánatom.
Sokáig szenvedett, kezelték szüntelen,
mégis elment hirtelen.

Amikor távozott, nem lehettem vele,
a szívem szakadt bele.
Utolsó éjszaka egymaga szenvedett,
magához nem engedett.

Nézem a koporsót, lassan leengedik,
kötélen leeresztik.
Könnyemmel áztatott szál rózsa kezemben,
szép emlékek szívemben.

Poller Ildikó: Gyerekkorom emléke

Felmegyek a dombtetőre,
onnan nézek le a völgyre,
lábainál kis tavacska,
mellette egy kis falucska.

Zalavég e tájék neve,
alig kétszáz lakos benne.
Minden nyáron ott nyaraltam,
beszélni is ott tanultam.

Körülötte a sok erdő,
tisztább is ott a levegő.
Vasárnap, pihenés napján,
kinn ülnek az utca padján.

Olyankor tilos dolgozni,
szombaton kell megcsinálni.
Vasárnap csak főzni szabad,
nagyobb dolog nem is akad.

Gyerekkori szép emlékek
miatt mindig visszatérek.

Poller Ildikó: Vándor

Hófödte utakon vándorló idegen,
pihenj meg egy kicsit, melegedj idebenn.
Vedd le az átázott ruhádat minálunk,
mi pedig étellel, itallal kínálunk.

Kandalló melege meghozza kedvedet,
talán majd eközben mesélsz is keveset.
Elmondod, hol jártál, mily csodás tájakon,
miféle szépséget láthattál utadon.

Térj újra vissza, ha majd itt van a tavasz,
jöjj haza, mikor a nap rügyeket fakaszt,
Mulandó szépség ez, nem szabad kihagyni,
hasonlót más földön úgysem fogsz találni.

Poller Ildikó: Az alvilág asszonya

Késő este lenn az alvilágban,
kocsmaasztal mellett, félhomályban
üldögél egy szőke hajú nő,
csapzottan és sírva álmot sző.

Eszébe jut szomorú nótája,
"az alvilágnak nincs romantikája
az alvilágban nincsen szerelem".
Nem is lehet benne érzelem.

Mert az, aki elindul a lejtőn,
vissza onnan soha többé nem jön,
foglyul ejti hamis csillogás,
könnyű pénz és furcsa ragyogás.

Ez a nő a saját sorsa rabja,
élete felett sincsen hatalma.
Hosszú évek óta eladja
jó pénzért a helyi maffia.

Poller Ildikó: Elveszett bizalom /fikció/

Elmegyek messzire, nem tudok így élni,
magányos a szívem, nincs már mit remélni.
Elhagyott, kit egykor oly nagyon szerettem,
becsapott és rútul kinevette szívem.

Hosszú évek óta bánatomnak élek,
csalódott vagyok, és mindenkitől félek.
Megölték a hitem, nem tudok már bízni,
ezért kell elmennem, megtanulni hinni.

Távol, idegenben talán megtalálom
azt, aki hűséges, szerető barátom.
Tudom, hogy nehéz lesz, mégis megkeresem,
és ha rátalálok, visszaadja hitem.

Poller Ildikó: Szerelmi bánat

Szívem még megdobban most is, ha valahol látlak,
nem tudlak feledni, ég bennem a szerelem.
Titokban nézem az utakat és visszavárlak,
tudom, hogy benned is tombol még az érzelem.

Bezárom szobámat, ne lássa senki a könnyem,
nem kell, hogy mindenki azt mondja, bolond vagyok.
Bánom, hogy eldobtam magamtól mindent oly könnyen,
most pedig zokogva párnám közt itt sorvadok.

Fájdalmas szerelem lelkemet szaggatja széjjel,
nem tudok enni, sem aludni régóta már.

Poller Ildikó: Tavasz

Szeretem tavasszal a nyíló ibolyát,
örömmel hallgatom a fecskék ricsaját.
Nézem az ágak közt bujkáló napsugárt,
az első rügyeket és a lombkoronát.

Tavaszi szél kering patakon, rét felett,
látom a víz színén lebegő levelet.
Csokorba szedem a mezei virágot,
melynek az illata betölti szobámat.

Hazafelé erdőn át vezet az utam,
némaság megtörik ha gallyra lép lábam.
Madarak szállnak el riadtan felettem,
sietve lépkedek vár már a kedvesem.

Erdőből kiérve, még egyszer megállok...

Poller Ildikó: Komisz Cézi!

Az én kutyám kész rémálom,
mintha én lennék az négy lábon:
a pofáját be nem fogja;
vajon kitől tanulhatta...
Német juhász, testes darab,
a séta vele csupa kaland.
Még nem sikerült eldöntenem:
én viszem őt, vagy ő engem...?
Akkor vagyok jó nagy bajba`,
ha szembe jön egy másik kutya,
visszafogni alig tudom:
- Cézi! Vissza! - kár ugatnom.
Otthon pedig, jaj, ne tudd meg:
kihordja a szőnyegeket,
lassan mezítláb kell járnom:
csontnak nézi a papucsom.

A szigeti veszedelem,
hozzá képest béketerem.

Poller Ildikó: Még most is fáj

Amikor kimegyek én a temetőbe,
krizantém illata száll a levegőbe`
neked hoztam, apám, ma van neved napja,
régóta vagyok már a bánatom rabja.

Nem tudlak feledni, oly nagyon szeretlek,
bármerre visz utam, örökké kereslek.
Akárkit meglátok, aki rád hasonlít,
könnybe lábad szemem, mélyen elszomorít.

Gyászom talán soha nem távozik tőlem,
pedig akad gondom az életben bőven.
Még sincs olyan nap, hogy ne jutnál eszembe,
ilyenkor fájdalmam tombol a lelkembe".

Poller Ildikó: Szeretlek Édesanyám

Drága, kedves édesanyám, hoztam néked virágot:
de ha tudnám, odaadnám még az egész világot.
Ősz hajadat simogatom, ráncos kezed csókolom,
törékeny kis alakodért az éveket okolom.

Vidám szívvel köszöntelek ezen a szép ünnepen,
szemed fénylő ragyogása legszebb ajándék nekem.
Te voltál a sikereim mindennapi angyala,
rengeteg kis tévedésem útmutató csillaga.

Megköszönöm az életem és a gondos törődést,
szívem soha nem feledi a rengeteg ölelést.

Poller Ildikó: Levél a távolba

Felveszem a tollam és elkezdek írni,
homályos a szemem, de nem fogok sírni.
Kemény lett a szívem, megedzett az élet,
messze ment kedvesem bús szerelme végett.

Együtt töltött idők tovaszálltak régen,
könnyfátyolon át az emlékeim nézem.
Látom, ahogy kéz a kézben járunk ketten,
és a boldogságot, mikor tiéd lettem.

Most is felidézem azt, hogy milyen voltál,
remegő kezekkel ahogy átkaroltál,
számon ma is érzem csókjaidnak ízét,
elmerengve nézem szemeid kék színét.

Poller Ildikó: Visszaemlékezés

Te voltál ki utat mutatott,
és a szívem mélyén kutatott.
Eltöltöttünk csodás éveket,
emlék csupán minden élvezet.

Úgy öleltél mint még senki sem,
éreztük, ez igaz szerelem.
Csókjaidtól mennybe repültem,
vágyak tengerébe merültem.

Virágokkal szórtad az utam,
szíved nyújtottad ki a múltban.
Csak én voltam neked, senki más,
vigasz voltál, barát, lelki társ.

Azt hittem ez mindig így marad,
lassan viszont ősz lett a hajad.
Szerettél, és mindent megtettél,
szomorú, de sajnos elmentél.

Poller Ildikó: Végső búcsú

Fájó szívvel gondolok reád,
nem ismertem jobb édesanyát.
Jóra, szépre megtanítottál,
ha elbuktam, felállítottál.

Becsülettel élted életed,
és ez is lett a te végzeted,
családodnak adtad mindened,
feláldozva beteg szívedet.

Állok a ravatal közepén,
Jó Istenhez imádkozom én,
hallgassa meg az én szavamat,
adja vissza édesanyámat.

Elmondok, ha kell, ezer imát,
gyógyítsa meg bús szívem baját.
Gyötrő kínom tombol idebent,
anyukám, te hallod odafent.

Poller Ildikó: Tesómhoz

Öcsikém, vár rád egy testvéri szeretet,
sajnálom, sok időt nem voltam teveled.
Nem tudtam ott lenni, amikor születtél,
sohasem láthattam, ahogyan felnőttél.

Elsodort messzire életem tetőled,
évekig semmit sem hallottam felőled.
Lelkemet mardossa önvád és rágalom,
az elszállt éveket, még ma is gyászolom.

Bánom, hogy nem fogtam akkor a kezedet:
amikor tévútra siklott az életed.
Talán, ha lett volna valaki melletted,
nem kéne börtönben töltened éveket.

Poller Ildikó: Szabadság utáni vágy

Távolból hív a messzeség,
számomra nincs több menedék.
Város zaja, vad rohanás,
örökös harc, civakodás.

Minden mi kell, itt van velem,
a nincstelen kis életem.
Nem csábít pénz, se csillogás:
szabadság kell, és semmi más.

Legyek inkább szegény bolond,
mint más nyakán, gazdag kolonc.
Adjon az ég bárhol helyet:
hogy lerázzam a terheket.

Kellene egy piciny sziget,
hol nem élnek még emberek:
béke világa, hol nincsen más,
csak természet és megnyugvás.

Poller Ildikó: Vers egy baráthoz

Amikor az élet meggyötör,
gond és bánat sokszor összetör,
szomorúság ül az arcodon,
fojtogat a sírás már nagyon...
Ne feledd, én itt vagyok neked,
együtt sírok, s nevetek veled!

Amikor már nem bírod tovább,
olyankor kell egy igaz barát.
Mondd el, ami fáj és megsebez,
dobd le magadról a terheket.
Ne feledd, én itt vagyok neked,
együtt sírok, s nevetek veled!

Amikor a kedved oly vidám,
örömöddel mindig hatsz reám.
Lelked boldog béke járja át,
legyen nyugodt minden éjszakád.

Poller Ildikó: Képzelt utazás

Az embereknek vannak néha vágyaik,
azok olyanok, mint éjjel az álmaik,
távolinak tűnő elérhetetlen cél,
mit elménk csupán illúziónak vél...

Képzeletben ott voltam a Szaharában,
teveháton nyargaltam a sivatagban.
Megjártam párszor a Niagarát,
közelről csodálva híres zuhatagát.

Szavanna közepén törtem magamnak utat,
oroszlánt követve, ki zsákmányt kutat.
Hatalmas elefánt elöl ijedten futottam,
dühödten támadott, mert kölykét zaklattam.

Afrika is csodás volt, mikor ott jártam,
több bennszülött törzset is találtam.

Poller Ildikó: Betelt a pohár

Hamis szavad a szívembe égett,
nem tudlak többé, szeretni téged.
Sok év alatt semmit sem adtál:
érzések nélkül, mondd, mért maradtál?

Tudom, hogy én sem vagyok hibátlan,
szívemet feléd mégis kitártam.
Meg kellett volna mondanod régen,
szerelmem érted, tovább ne égjen.

Előttem állsz, de karod mást ölel,
szólni sem tudok, küzdök a könnyel,
mely sértettségem és dühöm jele,
ám hogyha ő kell, menj csak el vele.

Most is megbánod, előre tudom,
de elfogyott már a bocsánatom.

Poller Ildikó: Tavaszi ébredés

Tavasszal, mikor lelked feléled,
szerelmes szíved vágya megébred.
Elindulsz új kalandot keresni,
virág vagy, ami most fog kinyílni.

Éltetőd, tiszta édes szerelem,
ragadd meg, és ha megvan, ne ereszd.
Boldogság madarának a szárnya
eltakar, vágyaidra vigyázva.

Találd meg azt, ki téged megérint,
legyél az, aki néki csókot hint.
Kezének simogató ujjai,
legyenek örömödnek tanúi.

Poller Ildikó: Gyötrő gondolatok

Nem tudom, milyen lesz az életem,
hogy sorsom jót vagy rosszat hoz nekem.
Kaptam az élettől már sok pofont,
oly sokszor nem is leltem rá okot.
Bántottak, megaláztak engemet,
mégis szeretem az embereket.
Nem tudok változtatni magamon,
ha kérik, mindenem odaadom.
Mosolygok akkor is, ha ég belül,
mikor lelkem mélyén nagy bánat ül.
Fájdalmat okozni nem akarok,
így hát nevetek, míg belül sírok.
Szomorúság lepi el szívemet,
mert oly közömbösek az emberek.

Poller Ildikó: Erdei séta

Erdő mélyén sétálgatok én,
hol madarak repkednek gondtalan,
fenyőfák illata száll felém,
gondom elszáll nyomtalan.

Boldogít e kellemes magány,
távol a város hangos zajától,
fák közt dalol egy csalogány,
messze vagyok családtól, baráttól.

Körbevesz sűrű lombkorona,
ahogy sétálok a nagy fák között.
Átjár az erdő friss illata,
minden búm messze költözött.

Távolból hallatszik kutyák ugatása,
megriadt őz szalad el mellettem.
Hirtelen felhangzik harang kondulása,
talán egy kis falu van itt a közelben.

Poller Ildikó: Az én cicuskám

Volt nekem egy szürke cicám,
valahonnan hozta apám,
akkorka volt mint egy kifli,
oly nagyon tudtam szeretni.

Dédelgettem úgy imádtam,
mindig vele játszadoztam.
Volt neki egy kis labdája,
ott kergette a konyhában.

Bármerre is jártam-keltem,
lépkedni is alig mertem,
mindig ott volt lábam alatt,
utam bármerre is haladt.

Este mikor hazajöttem,
máris ott termett előttem.
Tévé elé telepedtem,
ott aludt el az ölemben.

Így teltek a boldog évek,
melyek vissza sosem térnek.