Poller Ildikó: Még most is fáj

Amikor kimegyek én a temetőbe,
krizantém illata száll a levegőbe`
neked hoztam, apám, ma van neved napja,
régóta vagyok már a bánatom rabja.

Nem tudlak feledni, oly nagyon szeretlek,
bármerre visz utam, örökké kereslek.
Akárkit meglátok, aki rád hasonlít,
könnybe lábad szemem, mélyen elszomorít.

Gyászom talán soha nem távozik tőlem,
pedig akad gondom az életben bőven.
Még sincs olyan nap, hogy ne jutnál eszembe,
ilyenkor fájdalmam tombol a lelkembe".

Soha nem felejtem, amit tettél értem,
mindig segítettél, pedig sosem kértem.
Önzetlenül adtál, mikor bajban voltam,
hogyha bánatom volt, terád számítottam.

Ezért van, hogy most sem tudlak elengedni,
és nem is akarlak soha felejteni.
Mert az a sok jóság mely belőled áradt
olyan nagyon erős, hogy még most is áthat.

Elköszönök tőled, leteszem virágom,
itt hagyom e helyen összedőlt világom,
vidd le majd a sírba, mélyen a föld alá,
őrizd meg nekem, míg el nem ér a halál.