Poller Ildikó: Végső búcsú

Fájó szívvel gondolok reád,
nem ismertem jobb édesanyát.
Jóra, szépre megtanítottál,
ha elbuktam, felállítottál.

Becsülettel élted életed,
és ez is lett a te végzeted,
családodnak adtad mindened,
feláldozva beteg szívedet.

Állok a ravatal közepén,
Jó Istenhez imádkozom én,
hallgassa meg az én szavamat,
adja vissza édesanyámat.

Elmondok, ha kell, ezer imát,
gyógyítsa meg bús szívem baját.
Gyötrő kínom tombol idebent,
anyukám, te hallod odafent.

Mondd meg, mért nem maradtál velem?
Nem vagy itt, hogy letöröld szemem.
Kérlek, nyújtsd ki felém kezedet,
ne rejtsd el előlem lelkedet!

Elhagyott minket egy jó ember,
aki telve volt szeretettel.
Példát mutatott a világnak,
főoszlopa volt a családnak.

Odahajlok koporsód fölé,
könnytől úszik már a szemfödél.
Utoljára sírom el neked:
mennyire hiányzik életed.

Panaszkodni nem fogok soha,
pedig sorsom elég mostoha.
Annyit mondok halkan teneked,
boldog volt az élet teveled.

Fájó szívvel búcsút intek én,
hálával tartozom mindenért.
Elköszön az egész családod,
zokognak érted a barátok.

Néha, néha tekints le reám,
hadd érezzelek, édesanyám.
És ha rosszra fordul életem,
szeretném ha itt lennél velem.

Hogy mi lesz ezután, nem tudom,
szívem mélyén őrizni fogom.
Jóságát sohasem feledjük,
örökkön örökké szeretjük.