Poller Ildikó: Levél a távolba

Felveszem a tollam és elkezdek írni,
homályos a szemem, de nem fogok sírni.
Kemény lett a szívem, megedzett az élet,
messze ment kedvesem bús szerelme végett.

Együtt töltött idők tovaszálltak régen,
könnyfátyolon át az emlékeim nézem.
Látom, ahogy kéz a kézben járunk ketten,
és a boldogságot, mikor tiéd lettem.

Most is felidézem azt, hogy milyen voltál,
remegő kezekkel ahogy átkaroltál,
számon ma is érzem csókjaidnak ízét,
elmerengve nézem szemeid kék színét.

Legnehezebb este, amikor lefekszem,
üresen áll helyed, nem vagy ott mellettem.
Olyankor zokogok párnádat szorítva,
lelkem mélyén pedig bánattól ordítva.

Örömteli nap, ha tőled levelem jön,
rám zúdul belőle a szeretetözön,
jólesnek szavaid, melyek vágytól teltek,
szeretném, ha tudnád, mennyire szeretlek.

Talán nemsokára újra átölellek,
soha többé magam mellől nem engedlek.
Egyedüli vágyam: gyere vissza hozzám,
neked még a csillagokat is lehoznám.

Leteszem a tollat, nem tudok már írni,
megremeg a kezem és elkezdek sírni.
Ilyenkor a szívem nem tud kemény lenni,
ezért olyan fájó szenvedve szeretni.

Tudom, ez az érzés keservesen nehéz,
de mert él a remény, könnyebb már az egész.
Belátom, az élet nem csak édes álom,
egyetlen vigaszom, hogy őt hazavárom.