Poller Ildikó: Temetés

Szikrázó napsütés, ragyogó, kék az ég,
csak a szívem borús még.
Nem tudok boldogan élni, se nevetni,
anyámat kell temetni.

Ő volt a mindenem, barátom, támaszom,
nem enyhül a bánatom.
Sokáig szenvedett, kezelték szüntelen,
mégis elment hirtelen.

Amikor távozott, nem lehettem vele,
a szívem szakadt bele.
Utolsó éjszaka egymaga szenvedett,
magához nem engedett.

Nézem a koporsót, lassan leengedik,
kötélen leeresztik.
Könnyemmel áztatott szál rózsa kezemben,
szép emlékek szívemben.

Zokogva lehajlok, bedobom virágom,
és összedőlt világom.
Ezentúl ki lesz, ki vigasztal engemet,
gyógyítja a lelkemet?

Bármikor gondom volt, őhozzá fordultam,
tanácsát megfogadtam.
Velem volt akkor is, amikor betegen
az ágyamban feküdtem.

Most viszont temetem, őt, kit úgy szeretek,
és sohasem feledek.
Jó utat, anyukám, Isten majd vigyáz rád,
ez itt utolsó órád.

Elköszön tőled most az egész családod,
egyszer majd viszontlátod.
Nekünk még tovább kell élni az életünk,
bármily nehéz is nekünk.

Szikrázó napsütés, ragyogó, kék az ég,
a szívem megenyhült rég.
Esztendők teltek el, kezdek már örülni,
könnyeim letörölni.