Poller Ildikó: Gyerekkorom emléke

Felmegyek a dombtetőre,
onnan nézek le a völgyre,
lábainál kis tavacska,
mellette egy kis falucska.

Zalavég e tájék neve,
alig kétszáz lakos benne.
Minden nyáron ott nyaraltam,
beszélni is ott tanultam.

Körülötte a sok erdő,
tisztább is ott a levegő.
Vasárnap, pihenés napján,
kinn ülnek az utca padján.

Olyankor tilos dolgozni,
szombaton kell megcsinálni.
Vasárnap csak főzni szabad,
nagyobb dolog nem is akad.

Gyerekkori szép emlékek
miatt mindig visszatérek.
Nagyszüleim úgy szerettek,
túl sokat is megengedtek.

Egész nap csak csavarogtunk,
a tavacskán halat fogtunk,
vacsorára hazavittük,
halpaprikást készítettünk.

Állatokat legeltettem,
persze közben el is mentem.
Volt, amikor a sok liba
nálam hamarabb ért haza.

Jártunk sokat a tilosban,
főleg egy régi bányában.
Egyszer, mikor erdőn mentem,
alaposan eltévedtem.

Sötét volt, mire megjöttem,
fél falu ott állt előttem,
mindenki izgult, keresett,
akkor bizony apám elvert.

Fent állok most a dombtetőn,
a sok emlék szemem előtt...
Sajnos az az idő elmúlt,
papa s mama régen elhunyt.

De én mindig visszatérek,
könnyes szemmel emlékezek.
Piciny falum hogyha látom,
mindig újra él családom.