Az utolsó, ma is létező, évente szertartásosan felújított inka kötélhíd Huinchiriben

1604-ben Garcilasco de la Vega számolt be részletesen a kötélkészítés technikájáról. A rostokból olyan hosszú kötelet fontak, ami a hídhoz szükséges volt. Ezután ezekből hármat összefontak, hogy vastagabb kötelet kapjanak, majd ezek közül újra hármat fogtak össze, hogy a kötél még vastagabb legyen, és így tovább. Az elkészült művet áthúzták a folyón, és minkét oldalon egy kőhöz erősítették.

Három nagyobb kötél alkotta az 1-1,5 m széles folyosót, kettő pedig korlátként szolgált. A függőhídra fapallókat fektettek, amelyre viszont fadarabokat szórtak, hogy az állatok könnyebben átkelhessenek rajta. Ezek teljes hosszában felfűzött fából készítettek falat, amire nagy szükség volt, hiszen egy krónikás leírása szerint, "ha egy ló elesett, nem eshetett le a hídról." Mégis jó időbe telt, mire a spanyolok hozzászoktak, és lovaikat is át tudták csalogatni rajtuk. Az ingatag építmények ugyanis remegtek a lábuk alatt, és erős szélben veszélyesen himbálóztak.

Az első modern függőhíd Angliában épült a 18. század végén, az ipari forradalom hajnalán. A mai leghosszabb ilyen híd a Japánban található Akashi-Kaikyo, amelynek leghosszabb íve a két tartótorony között 1991 m."Az a szokás, hogy az utazók úgy intézik, hogy mindig reggel menjenek át a hídon, még mielőtt feltámad a szél, ugyanis a nap nagy részében az Apurimac folyó felől erős szél fúj, és a híd úgy himbálózik, mint egy hatalmas függőágy, az átkelés pedig lehetetlen" - írta Ephraim G. Squier, aki az 1870-es években látogatott az Egyesült Államokból Peruba. Más utazók arról számolnak be, hogy néhol két függőhíd volt egymás mellett. Egyesek úgy vélik, hogy az egyiket a nemesek, a másikat pedig a köznép használta; vagy az egyiken csak nők, másikon csak férfiak haladhattak át. A kutatók szerint viszont az egyik híd biztonsági tartalékul szolgált, ha a másik elkopott vagy megrongálódott.