Apám (In memoriam Filat Csorazoglu)

 

Kétségbeesetten kapaszkodtam a kantárba,

de végigvágtál rajtam az ostorral.

Sírva könyörögtem, hogy ne menj el,

ám nem sejtettem, az ördög mit forral.

Hát meg kell halni,

egyszer meg kell halni.

 

Könnyeim folytak a fehér sörényen.

Összeroppant teljes lényem.

Nincs annál szörnyűbb pillanat,

mint mikor egy gyermekszív megszakad.

Hát meg kell halni,

egyszer meg kell halni.

 

Felemelkedtél szabadon, szépen,

eltűntél égi ösvényen.

Megérkezés

 

Lelkem kitárja szárnyait

s repül a puszta lét felett.

Szívem nem kutatja árnyait

visszatükrözi a kék eget.  

 

Visszahúzna a hús ingoványába

a csalóka képzelet.

De ha egyszer hátára vett a szivárvány,

onnan lezuhanni nem lehet.

 

Szabadságba öltözve vitorlázok.

Nem rettent az északi fény,

színeibe öltözve mélázok

Isten nyílt egén.  

 

A végtelenség ölel magához

s mint dallam lebegek.

Dávid tánca

 

Kinéztem a szerelem templomából,

a faragott képek, festett bálványok közül.

Én voltam, akit kényeztettek idáig,

de íme, most szívem mégsem örül.  

 

Ki az amott az úton?

Kérdezem az arany oszlophoz támaszkodva.

Miért kíséri díszes menet,

ha meztelen, mint egy szolga?  

 

Gyönyörű az ő termete,

haja, mint ébenfa,

nyári éj a szeme színe,

fényes Nap a homloka.  

 

Úgy táncol ott az úton,

ahogy én  még nem láttam

emberfiát örvendezni

e parázna világban.

A jeruzsálemi templom

Szívet ér a rozsda,

nyomul a közöny.

Zuhog a szószékről

a nagy szóözön.

 

Alszik itt a jónép

Igére hajtott fejjel.

Oroszlánokat táplál

a pépes étellel.

 

Akárcsak egy kripta,

kívül csupa máz,

de befelé halált

lehel ez a ház.

 

Dohos kárpitja mögül

kiszorul a hit.

Zárva tartja Előttem

makacs kapuit.

 

Megrendül magában

s megbotránkozik,

mikor hallja beszűrődni

az Élet hangjait.

Búcsúzás (A tékozló fiú)

Finom érintés hullt a szívemre,
mikor végigsimítottál
a gondolataimon s érzéseimen,
de néma maradt a táj.

Minden megdöbbent a búcsún,
mikor elfordultam.
Látszólag nem maradt belőlem más,
csak a múltam.

Forró kupolaként feszült 
a meztelen ég a menny alatt
s a tikkasztó hőségben 
aléltan hulltak alá a bogarak.

A természet légzése megállt
és fennakadt
a cselszövők hálóján
az utolsó pillanat.

Semmi sem jelezte előre
a vihar előtti csendben,
hogy e búcsú nem örökre szólt,
csak egy kicsit tékozló lettem.

Mit viszel

Mit viszel a kezedben?
Egyszerű, kis könyvet,
örökkévaló igazságot,
mi felett négyezer év bölcse görnyedt.

Olyan élesek ezek a Szavak,
mint kétélű kard,
ketté hasítják a múlt kárpitját,
hogy az Örömhírt szabadon halld.

Mit forgatsz az elmédben?
Ezernyi gondolatot,
zsoltárokat, drága Igéket,
miket Szerelmesem adott.

Olyan kedves az Ő hangja,
mikor az Úton hív.
Dalra kél sz angyalok kara
s válaszol rá a szív.

Mit viszel a szívedben?
Talált titkos gyöngyöt,
messziről hozott híreket,
hogy a Bárány győzött.

Fáradt madár Fáradt madár, miért követsz fenn? Miért nem hagysz már békét nekem? Miért nem tudod abbahagyni, dúlt lelkemre rázuhanni? Széllel, faggyal miért dacolsz még? Miért nem vet le fentről az ég? Miért akar még időt adni? Hogy tudsz árnyamra tapadni? Nagy erő a halál, lehet, de még nagyobb a Szeretet. Mikor más már elsiratna, kitárja szárnyát feletted. Mennyei lámpás a szíve, szivárvány íve a szárnya. Fényes győzelmi zászlóként reményt hoz az éjszakába.

Nyugszik a hajó Nyugszik a hajó a kikötőben a szíved közepén. Az üvegtükrű óceánon, a békesség helyén. Nem tajtékzanak alatta haragos hullámok. Nem riasztják viharok többé s cikázó villámok. Kősziklára épült erőd a világítótorony. Fehér a zászló és magasan leng a vitorlarúdon. Nyugszik a hajó a kikötőben erős a horgonykötél Benned vetett alapokhoz kötve, ezért a lelkünk sohasem fél. Ünnepelni jöttek Hozzád mind a tengeri népek, hogy nagyságodról zengedezzenek S hódoljanak Néked. Összegyűlünk, mi hajótöröttek az Isten kebelén. Özönlik a Városba a sok száműzött lény. Bevonulunk a Színed elé a mennyei örömbe és Benned ím megújulunk, felüdülünk örökre. Nyugszik a hajó a kikötőben a Hajnalcsillag alatt. A Vigasztaló lámpása vigyáz rá. Őrzik a legszentebb Szavak.

Megyek az Úton Megyek az Úton és fogom kezed. Az Élet felülmúlja a képzeletet. Csodáid fényében fürdőzöm. Lelkemre zuhog a fényözön. És a sivatagban vezetsz engem, mint kikeleti virágoskertben. S ha zord tél haván botorkálok át, Te biztatod az apostolok lovát. Csüggedés óráiban Igéddel óvón betakarod lelkem. Mikor világom összeroskadna már, átveszed terhem. Ha a sötétség körülvesz s elnyelni készül, a te Nevedet hívom mindig segítségül. A mindenség a létével ünnepel Téged. Szépségével hódol Neked a természet. Szívemben dalra kelnek angyalseregek, Kedvesem, mikor fogod a kezemet. Uram, akaszd ki ezt a kereket Uram, akaszd ki ezt a kereket. Hadd szusszanjon a molnár. Odabenn hajtják a lelkemet. A világ kallómalma jár. Uram, akaszd ki ezt a kereket. Állítsd meg a ványolást. Ne rójam többé az ördögi köröket. Adj végre szabadulást. Uram, akaszd ki ezt a kereket. Ha kiszakadok, tudom, fáj, de Te szívemre teszed a kezedet és elcsendesedik a száj. Uram, akaszd ki ezt a kereket. Nem bírom tovább már. Jobb lesz nekem a habjaidon. Veled egy új utazás vár. Uram, akaszd ki ezt a kereket. A nyikorgást unom már. Előtted meghajtom fejemet s letisztul rólam a sár. Uram, akaszd ki ezt a kereket. Nem baj, ha nem forgok már. Hadd legyek végre a részesed. Sodorjon Rajtad az ár.

A tékozló fiúhoz (2) Húzódj inkább közelebb. Értelmesen szeretnék szólni hozzád. Vajon hathatós segítség-e a gyűlöleted, Hogyha ellened vall a szád? Miért válaszolsz haraggal Az Én türelmemre? Miért veted minden hibád Az Én szememre? Azt mondod, hűséges vagy, Számomra tartogatod magad, De aztán a világ felé kacsintgatsz, Elárul szavad. A Nekem tett ígéreteid Sohasem tartod be. Hányavetin vállat vonsz S büszkén nézel szemembe. Ne feledd, egyszer befogadtál A szívedbe! Ne feledd, hogy helyetted mentem A keresztre! Nekem fáj, hogy hazudtál. Nekem fáj, hogy megtagadtál. Minden egyes szavad ilyenkor Egy szög a testembe És minden egyes gondolatodat A véremmel festem be, Hogy lemossam a bűneidet És megtisztítsam szívedet. Kit szeressek mást Ilyen reménytelenül, Hogy meggyőzze csodám, Mert mégis teljesül. Íme, látom a tékozlót, Ahogy Felém közeleg. Térdre esik Előttem S felemelem, hadd öleljem meg.