Anya és Fiú (A mustármag) 

Egy kiáltással kezdődött földi útja, 
Mikor elhagyta a méhet. 
Egész súlyával hirtelen 
Ránehezedett a múlandó élet. 

E törékeny testben 
Az isteni alázat 
Szeretete fényével 
Beragyogta a házat. 

Alig volt cipónyi. 
Épp hogy csak megmaradt, 
De a Menny angyalai 
Neki hódoltak. 

Édesanyja fölé hajolt. 
Arcát könnyei mosták. 
Ránézett s látta előre 
Gyermeke sorsát. 

A vért, a korbácsot, 
Az ormótlan keresztet, 
Amelyre egy ártatlan 
Embert szegeznek. 

Látta a szívet, mely 
Egy egész világot szeret 
S végső kiáltással 
Engedi el a Lelket. 

De látta a kárpitot is, 
Amint megreped 
S látta prédikálni 
A feltámadt szenteket. 

S legvégül dicsőségben 
Feltámadni Fiát, 
Kit először kigúnyolt 
S megvetett a világ. 

Hálát zengett az anyai szív, 
Hogy Őt tudhatta maga alatt. 
Dicsőítette a méh, melyben 
Növekedett a Magzat. 

Áldottak az anyai kezek, 
Melyek Őt először megölelték 
És a rubin ajkak, mik 
Elsőként mondták ki szent Nevét.

Pünkösdi dal Északról jött az én Kedvesem.

Arca mint a hó.

Bevonult a városba győzelmesen

a megtestesült Szó.

Ruhája gyémántként ragyogott 

s körülvette a fény

Szívéből átszállt belénk Szelleme

a Pünkösd ünnepén

.Láttuk, amint egy felleg hátán

elragadtatott.

De itthagyta ránk Lámpását,

a drága Vigasztalót.

Felment a Mennybe az Atyához,

hogy helyet készítsen nekünk

azon a helyen, hol az Élet Könyvébe

bejegyezték nevünk.

Rövid idő csupán, amíg tarte tünékeny földi lét

s aztán angyalokkal együtt csodáljuk

az égi Város Fényét.

Ima

Jöjj hozzám közel

és bocsásd meg,

hogy szitkokkal

illettem szent Neved.

Tékozoltam perceid.

Hűtlen voltam Hozzád.

Zajokkal zsúfoltam tele

csendes órád.

Ó, bárcsak tényleg

elérne Hozzád

gyarló imám,

hogy érintse Orcád.

Ó, bárcsak hajolnék

a legtisztább kútra,

hogy szívem ne vessen

árnyat az Útra.

Add, Uram,

hogy szeresselek,

hogy viharos órán

keresselek,

hogy suttogjam

a gyenge fű alatt

és harsogjam

szerte az égen,

hogy meghaltál

és feltámadtál értem.

A vér

Ó, bárcsak elfelejtenélek,

de még mindig itt vagyok.

Bárcsak ködöt szitálnának

szememre kék fagyok.

Bárcsak ne kapaszkodnék

tíz körömmel beléd.

Amikor leszakadsz Utamról,

forró könnyeket sír az ég.

Bárcsak sose tévedt volna

a szemem rád.

Bárcsak ne tett volna

ellenem bizonyságot a szád.

De Én a te életedről

már le nem kophatok.

Mint ama bizonyos

örök Könyvről a nyomatok.

Kiáltásom

égi kéz alá simult

s a valóság fényétől

kettérepedt a múlt.

Zuhanás

Nagy ugrás volt a mélybe,

ám nem sikerült.

A halál nyila süvített felem,

de elkerült.

Mindent megpróbáltam,

hogy elszakítsam

a haldokláshoz láncoló

vonósugaram.

Azt hittem, hogy szolgám az életem,

de ellenfelem.

Megtagadta parancsom

s szembeszegült velem.

Hadba szállt ellenem

s elvétettem célom.

Fényével elvakította

tompult irányzékom.

Lezuhantam a porba

s darabokra estem.

Kétségbeesett önsajnálattal

bámultam nyomorék testem.

Vajon kinek kellek én,

hogy még mindig élek?

Utolsóból első

Létem oszlopai között

a tényekkel bújócskáztam.

Bolond lyukból bolond szél fújt

menekültem, féltem, fáztam.

Mi egykor szántóföldem volt,

sárkányfog-vetés lett,

ami régen Szellemtől tündökölt,

fészke a cselvetésnek.

Agyamban összegyűltek

a lázadó sejtek,

hogy az összeesküvésnek

szentélyt építsenek.

Frappáns arrogancia,

kifinomult szóhegyek,

mázas kriptafalak,

miket beköptek a legyek.

E cifra szemétdomb lett

önazonosságom.

Gyökereim

Születés-elmúlás mókuskereke

Forog, mint keleti imamalom.

Négyezer éve figyeljük árnyunk

Ahogy nyúlik, rövidül a templomfalon.

Belégzés-kilégzés, fagy és olvadás,

Folytonos búcsú és elengedés.

Mikor fogunk már célhoz érni,

Mikor jön el a megérkezés?

Kérlelhetetlen a múlandó természet.

A létről lemorzsolja testemet.

De lelkem gyökerei Beléd kapaszkodnak,

S azokat onnan kitépni nem lehet.

Lázadásom

A test, a nyikorgó zsarnok

Veszélyes szerkezet.

Dániel

Vitrinek porcelán istenkéi,

dohos falakon lógó kőcsontvázak,

aranytól, brokáttól, drágakövektől

roskadozó házak,

ó, mily messze vagytok ti Istentől!

Szemforgató, korbácsos szolgák,

kik siettek elvégezni Isten helyett a dolgát,

hordószónok prédikátorok, templomi kígyóbűvölők,

kik hasra estek a tömeg előtt,

ó, mily messze vagytok ti Istentől!

Jaj, a nehéz titkoknak, mit rejtenek a falak,

jaj a földi kincseknek, mikhez vér tapadt,

jaj a titkos, dédelgetett bűnöknek,

melyek gyönyört szereztek az ördögnek!

Fogom a kezed

Lassan

homályosul el a világ.

Távolodik a

látható valóság.

Tehetetlenül zuhanok,

a múltba révedek.

Agyam nem tartja vissza

a felgyorsult képeket.

Minden, mi volt átfut rajtam

egy pillanat alatt.

De ez az egy villanás

megmaradt.

Nem tudja eltörölni

a vénülő emlékezet,

Uram, mikor

megfogtam a jobbkezed.

Az életem

pozdorjaként elégett.

A homokszemekkel

leperegtek az emlékek.

Az ifjúságom

oly hűtlenül elhagyott.

Vágyaim kihúnytak,

mint hajnalban a csillagok.

Az Alvilág ügynöke

Az Alvilág ügynöke

nyomomba szegődött.

Sziszegve szemembe nézett

s elém vetődött.

Kitárta köntösét,

mint bőregér szárnyait

s kínálgatni kezdte

rémálma árnyait:

hitelezek neked,

hogyha nincs egy vasad,

csak dobd el szíved jelvényét

s szolgáld a hasad!

Cseréld le szerelmed,

e fattyú pojácát.

Tépd le arcod bőrét,

ezt az álszent álcát.

Mi lesz már, haver?

Ez a való élet!

Meddig dőlsz még be

a dajkameséknek?

Isten nem is létezik!