Falfirkák

Eldobtam mindent,
mi elválaszt Tőled:
üres szavakat
és zsúfolt temetőket.

Nem gondolkodom azon,
hogy Véled kezdek-e.
Igen, egy üres kripta
az Élet kezdete.

----------

Egy Szótól rám talál
s örökre megpihen
emberi képemen
a ragyogó Végtelen.

------------

Megérett és lehullott
a mindenség Bátra,
a Csillag a mennyből
egy koszlott kabátra.

A hitetlenek
ahogy először tették,
kétezer évvel később is
megvetették.

A Megmentő

Látom

a barátom,

aki halni megy.

Meredek a kaptató,

magas a hegy.

Annyiszor szólítottam

s szaladtam utána.

Ellökött magától.

Minden szó hiába.

Mikor kérleltem,

mindig nekem támadt.

Görnyedt alakján

elnyűtt ing a bánat.

Nem hatják meg könnyek,

ki elszánta magát.

Elébe megy sorsának,

keresi a halált.

Tűri még egy darabon,

hogy kísérje az élet.

Csak a barna föld nézi

kihunyó tüzét szemének.

Óvatlanul megcsúszik

ott a penge élén.

Szabadság

Annyi zaklatott nap után

nyugodj meg.

Nyisd ki szíved szirmait

és közeledj.

Itt az üres sírnál

békességet lelhetsz

és minden tiszta szót

lelkedhez ölelhetsz.

Többé senki sem

akadályozhat meg,

Hogy vegyél

bölcsességet, igaz szeretetet

abból a Kútfőből,

mire mindig vágyakoztál.

Annyi ingadozás után

végre döntést hoztál.

Letépted magadról

a világ karmait.

Eldobtad örökre

a test izgalmait.

Letetted terheid

a keresztnél a hegyen.

Száműzött

Uram, kísérd a drága vándort,

ki eltűnt előlem.

Légy lámpás előtte

a sűrű ködben.

Fájdalmas sóhajom

kiszakad belőlem.

Felsejlik hajója

a kikötőben.

Vajon mi az,

ami a távolban várja?

Mitől nem tartja vissza

szülőhazája?

Száműzöttként távozott,

nem kalandvágyból.

Szeretetlenségünk riasztotta fel

hajnalban az ágyból.

Szemrehányások, szitkok

kísérték végig.

Kétségbeesett imája

felszállt az égig.

Kísérsz  

Most is kísérnek

Azok a szép szemek,

Mik könnyeztek

Látván értetlenségemet.  

S figyel a türelmes szív,

Mely százszor megszakadt

A hosszú évek során

Nagy bűneim miatt.  

Hányszor próbáltad

Leállítani testem,

Mikor a kísértés

Csapdájába estem.  

Visszautasítottam

Drága józanságod.

Lázadtam

S keblemre öleltem a világot.  

Szomorú hűséged

Dühített engem.

Szeretni

Szívemre sokszor vetült 

miattad bánat árnya,

mint halálra szánt galamb fölé

keselyű szárnya.

Számtalanszor

oly könnyelműen dobtál el.

Felcseréltél

filléres élvezetekkel.

Pillanatok szele

dobált ide-oda.

Magához kötött a világ,

a sok talmi csoda.

S most mégis itt állsz Előttem

szád zavartan dadog.

Idétlenül bukdácsolnak elő

az esdeklő mondatok.

Hogyha ember lennék,

azt kérdezném: mit akarsz tőlem?

Bizalmam eljátszottad,

majd békülünk a temetőben.

Szeptember

Bezárta kapuit a heves nyár,

Szilaj éveim bazárja.

Hirtelen elém jött Szeptember

S kinyújtott kezem várja.

Sokáig irigyeltek az ifjak,

Mert frissen tartott az élet.

Kedveltél engem, Istenem,

Elnézted sok a csibészséget,

Miket nem engedtem el

S idővel hegyekké nőttek,

Magukkal hozva a ráncokat

És a kemény időket.

A bitorolt fiatal évek után

Egyszer csak rám szakadt saját korom

S most itt állok a valóság közepén,

Mint magányos orom.

Ádám

Homályban bolyongó,

Elveszítettél szem elől.

Árnyéktapogató,

Nem tanultál a vesztedből.

Szép arcod most

Romokban hever.

Az Isten-nélküliség

Nagy teher.  

Álszent szánakozó,

Ki fennhéjázóan lenézel,

Mindig újra elutasítasz,

Pedig kaptál esélyt elégszer.

Az életed most

A porban hever.

A világ barátsága

Nagy teher.  

Álnok csúfolódó,

Nem kíméled csípős nyelvedet.

Léha tékozló,

Ki nem tartod be az ígéreted,

A becsületed most

A sárban hever.

Jeruzsálem  

Kiléptem az üszkös romok közé.

Tán soha többé nem látom őt.

Ledőlt, mint halott harcos

a győztes ellenfél előtt.

Végigmentem az úton

és nem ismertem rá.

Eljött érte a vihar

és úgy zúzta porrá.

Leomló falaival

átölelte testem.

Ellenségeim elől

elrejtett engem.

Fogom e port a markomban

szétszórom ma itt,

mint őrült hitetlen

az anyja hamvait.

Most könnyeim mossák

mi belőled maradt.

Jeruzsálem, téged

sirat a fiad.

Isten szele

Ünnepek melege, fénye
ó, hogy kívánlak!
Ebben a szeretetlen világban
a lelkem lázad.

Könnyek közt idézem fel
azokat a perceket,
melyeket beragyogott
a meghitt szeretet.

Görcsösen kapaszkodom
s ölelem magamhoz
az összes drága képet,
melyet az idő felhoz.

Ahogy Házadban
összejött a sok jóbarát
s Te szórtad szívükre
Igéd gyöngyét, aranyát.

De eljött viharod,
hogy a megszokásból kiszakítson
és az izzó parázsból
forró tüzet szítson.

Új vitorlákat dagaszt
északi szeled