Tábortűz holdfogyatkozásnál

Úgy, ahogy

egy film szakad,

rám zuhan

az alkonyat.

Szúnyogoktól zsong a lég.

Egyedül vagyok.

Ezüstös fényt sírnak rám

az árva csillagok.

Holdtalan a haldoklás.

Szigorú az éj.

Most minden csak Érted kiált,

mert kell, hogy élj,

                hogy élj,

                 létezzél!

Sötétbordó lángok,

sárga tincsecskék

szórják a szikrát,

a drága kincset szét.

Nem leszek 

Nem leszek a kedvedért 
az a sápadt bálvány, 
kit lencséért elcserélsz 
s kiröhög a sátán. 

Nem változok madárrá, 
kit vásott gyermekek 
puszta élvezetből 
felszegezhetnek. 

Nem leszek zörgőcsontú, 
koravén rémalak, 
kiből örök élet helyett 
csak könny és vér fakad. 

Nem teszem egyszerűbbé, 
könnyebbé dolgodat, 
nem válok zombivá, 
ki élve elrohad. 

Még gondolatban se 
próbálkozz csábítással. 
Nem bukom el soha 
sem veled sem mással. 

Nem leszek gyenge, 
asszonyi, gyermeteg, 
delíriumos, paranoid, 
debil, idegbeteg. 

Mert a legnagyobb rendelőn 
az Én Nevem ragyog. 
Mindenfajta bűn számára 
fogyatékos vagyok.

Csúfolódók széke

Legyintenek:
ez egy kődarab.
Istenhez láncolt,
átkozott rab.
Szolgalélek,
kinek nincs saját élte.
Urán kívül nem ismer mást,
halna is érte.
Nyavalyás bérenc,
kinek nyála csorog a béklyóra,
míg bolond nyelve
egyre csak a zsolozsmákat rója.
Csípőre tett kézzel
kérkednek egymás közt.
A halált heccelve
eresztik ki a gőzt.
De mikor
életük kocsmája bezárul,
csalódnak magukban,
méghozzá betyárul.
Az utolsó pillanatban
nem mered rájuk más,
csak örök kárhozat,
mint üvegszemű pillantás.

Nagy ego a Kősziklánál

Soraid kemények, mint a kő.

Páncélod boldogtalanság.

Oly gyorsan száguldasz tolladdal,

hogy szavaid szele szinte vág.

De ereidben megállt az idő.

Rémálmaidba beleakadt a szád.

Kísérteni visszajáró múltad

magas lovat ad alád.

Legyeknek terítesz asztalt.

Lantoddal zenged a halált.

Szíved rothadást magasztal.

Nem látsz tovább önmagadnál.

Sötétben szedett rímekkel dobálsz.

Önsajnálattól kéjjel szenvedő

parányi dühöddel eltalálsz.

Konkoly (Ádám fohásza)

Zuhan a mélybe
a hallgatag,
penészvirágos,
mérgezett mag.

Nem hajt ki könnyen.
Kényes a napra.
Csak lidércfénynél
nő meg magasra.

Gyökere behálóz.
Indája fojt.
Magja tovább terjeszti
a tébolyt.

Boszorkányok átka,
gyilkosok nyílmérge,
tüskéje szíven szúr,
éget a kérge.

Magam a lucskos földből
kivakartam
s csak néztem a fertőzött tőre
zavartan.

Megtört szívem
Előtted kitakartam:
Atyám, segíts,
én nem ilyen virágot akartam!

A reformátor dühe

Bevitték a Házba

a tegnap mocskát.

Mázas kriptából tákoltak

templomocskát.

Halottakért imádkoznak

a halottakhoz

halott nyelven a körmeneten,

mely halottat hoz.

Csontok előtt térdepelnek

és csókolják

hüllőhideg ajkakkal

a dohos urnát.

Berobbantam a templomba

a feszület elé.

Úgy éreztem, mindjárt

a nagy kést döföm belé.

Öklöm ráztam a képre,

mely szomorúan nézett.

Gyilkos dühömtől

saját lelkem vérzett.

A sas

(A vadállat etetése szigorúan tilos!)

- Azt sem tudom, hogy szólítsalak.

  Senki sem ismeri neved.

- Mit vársz tőlem?

   Még az is messzire kerül, ki azt mondja, szeret.

- Sasmadár

   a sárgás narancsszín magány tetején,

   a Golgota hegyén árválkodsz

   s ott nézünk farkasszemet te meg én.

   Levegő zárványa,

   Miért tartod magad hibának?

   Ha az ég zafírja átölel,

   miért üldöz a bánat?

- A mások félelme

   engem megvisel.

A Parázs

Üres a képkeret

a lelkedben.

Üres a foglalat

a fejedben.

Elméd elefántcsont tornyában

motoznak az egerek.

A hamis faragott képből

a tolvajok kilopták a szegeket.

Pókhálókat csavar csámpás oszlopaidra

a kósza szél.

Fütyülve száll a gondolatrések között

s bolondságokat beszél.

Agyrémalakok járnak kísértve,

egódba mártva kezüket.

Torz tükrödben

fordítva áll a feszület.

De hallani a félrevert harangot.

A tűzvész közel.

A lángok illata

ezernyi denevért üldöz el.

A szkeptikus rémálma

Agyamban izzad a rozsda

és gyémántot szül.

Tagadásból a nemlétezésről

nagy mű készül.

Igyekszem szétszórni,

mit egyben tart a Rend.

A tudattalan élettelen

bennem értelmet teremt.

Gravitációs az elmém

és lustán hagyom,

hogy családfám ágán üljön

egy csimpánz majom.

De jaj!

Azt álmodom véletlen

e fejtörés után,

egy szörny megszólít engem:

te vagy az apám!

Verítékben ébredek

s félénk-tétován

életemben először

fohászra nyílik szám.

Soha nem múló

Semmi sem olyan eleven,

mint Ő,

A soha nem múló

jelen idő.

Szerelme tisztább,

mint bármi más.

Nem árnyékolja be

pusztulás.

Szellemből felbuzgó

frissesség,

Mikor lehajlik

a bűnös porhoz az Ég.

Tüzében elég

a gyarlóság.

Nincs többé káprázat,

csak valóság.

Így arat örök

győzelmet

a szivárvány

a délibáb felett.